Széchenyi ismereti adatbázisok
Felhasználónév: Jelszó:
Regisztráció
2018-02-05 09:59

Körmendy Kinga beszéde

|
Elhangzott 2007. ápr. 5-én az Akadémia előtti Széchenyi szobornál halálának 147-dik évfordulóján az Országos Széchenyi Kör által szervezett koszorúzáson.


„Reménnyé váljon az emlékezet”

 

A megemlékezésre egybegyűlt tisztelt Hallgatóság!


Az 1925. évi 45. tc.-el iktatták törvénybe Széchenyi István gróf nevének el nem múlható emlékezetét, melyet alkotásainak nagy sora hirdet.
Szobránál, halála 147. évfordulóján „alkotásainak nagy sorából” annak a kettőnek közelében emlékezünk, amelyek közrefogták aktív közéleti pályáját. Az Akadémia és a Lánchíd szimbolizálják Széchényi életpályájának indulását és elképzeléseinek megvalósulását, de több mit másfél évszázada, jelenkori életünkben is ugyanaz a funkciójuk, mint működésük megindulásakor.


Az Akadémia u.-i falon elhelyezett emléktábla az Akadémia alapításának sokszor idézett jelenetét örökíti meg. A huszártiszt Széchenyi felajánlja birtokainak egyévi jövedelmét a hazai tudós társaság felállítására.
Miért ajánlotta fel Széchenyi István 1825-ben egyévi jövedelmét a magyar tudós társaság megalapításához? A felajánlást megerősítő kötelezvényéből megkapjuk a választ. Az 1825-ös országgyűlésen ismét tárgyaltak a már korábbi országgyűléseken felvetett tervet, egy tudós társaság (akadémia) létrehozását. Ezeket az előzményeket Széchenyi ismerte. A megvalósítás anyagi alapjai azonban mindig hiányoztak. Felismerte, hogy az adott helyzetben az ország vagyonos rétegének kell példát mutatnia, és nem azért, hogy éljenzést kapjon, hanem azért, mert: „Minél magasb a születés, több a vagyon, annál nagyobb a felelet (felelősség), s kötelesség”, fogalmazta meg ezt Világ c. munkájában, 1832-ben. A célt a Hitelben is kifejtette. „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma ... nem termékeny lapály, éghajlat stb. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja.” A józan használatnak pedig egyik feltétele a magyar nyelvű tudományos élet. Ne feledjük, az ország hivatalos nyelve ekkor a latin volt. Az Akadémia nyelvművelő tevékenységének köszönhető, hogy l844-ben, amikor az ország hivatalos nyelve a magyar lett, az állami életben zökkenőmentesen, azonos szinten fel lehetett váltani a latin nyelvet a magyarral. Széchenyi számára az anyanyelv használatának joga azonban elidegeníthetetlen sajátja volt „honunk minden ajkú lakosának”, ahogy a nemzetiségeket nevezte. Több nyelven értő és beszélő ember lévén, a más nyelven való gondolkodáshoz, érzelemkifejezés szabadságához azért ragaszkodott, mert ennek korlátozása elsősorban zsarnokságot jelentett számára.


A szabadságharc bukása után, az önkényuralom idején többször felszólították Akadémiát az alapszabályok módosítására. Ezt azért követelte a kormány, hogy a megváltoztatott alapszabályok lehetőséget adjanak az Akadémia működésébe való beleszólásra. Széchenyi István 1858-ban Döblingből azzal akarta megvédeni a magyar nyelvű tudományos életet, hogy levélben közölte az Akadémiával, ha eltörlik ezt az alapszabályt, megvonja az alapításkor vállalt anyagi támogatást. Indoklásában nyíltan, szókimondóan, bírálta az osztrák abszolutista kormányt, nem hagyva kétséget annak céljairól: „A legcifrább szavaknak sincs hitele ott, hol tények bizonyítanak ellenkezőt. Hogy kormányunk mostani rendszere a magyar nemzetiség igényeivel és érdekeivel szemközt áll, azt a legvakabb is észreveheti. Nemzetiségünk nekünk magyaroknak pedig becsesb, mind a föld bármely kincse, sőt életünk…már majdnem csupán az Akadémia mutat arra, miszerint nemzetünk kioltva még nincs.”


Hasonló érzelmi és szakmai szenvedéllyel vigyázta a Lánchíd építését. 1838-ban írta Sina György bankárhoz, a hídépítés egyik finanszírozójához: „úgy őrködöm felette, mint valamely szeretett szülöttem felett, kit 8 év óta nevelek, ápolok.”
A Buda és Pest közötti állóhíd, a Lánchíd szinte azonossá vált Széchenyi Istvánnal. Széchenyi a hídépítést összekapcsolta a közteherviselés társadalomformáló politikai gondolatával.


A Lánchíd megépítését ezért érezte az ország felemelkedése szimbólumának. Az építkezést azzal a keserű sejtéssel figyelte innen a közelből, a mai Zrínyi utca sarkáról, az Ullmann féle ház eső emeleti lakásából, hogy soha nem mehet át rajta. Óriási akaraterővel 1848. aug.16-án, az egykori sportember Széchenyi az épülő híd egyik láncán lépkedve átment Budára és vissza Pestre, mintegy búcsúzva a hídtól. Egy hónap múlva lelkileg-szellemileg összeroppanva már a döblingi gyógyintézet lakója volt egészen 1860. ápr. 8-ig, haláláig.


A Lánchíd budai hídfőjénél elhelyezett egyik emléktábla nehézkes, a 19. században fogalmazott szövegét olvasva, az utókor tudatosítja-e az indítékot és a célt, amiért a híd megépült és újjáépülhetett romjaiból is?
A Lánchíd ötlete és megépítése egy történelmi időszakon, Magyarország szellemi, gazdasági átalakulásának időszakán ívelt át. Széchenyi István volt az a személy, aki gondolataival irányt adott ennek az időszaknak. Tetteivel elindította, szervezőkészségével, szakmai tájékozottságával életben tartotta azokat a cselekvési folyamatokat, amikkel ez megvalósítható volt. A legmegfelelőbb munkatársakat választotta ki. Az ellenzőket szóban és írásban, fáradhatatlan lelkierővel, diplomáciai készséggel, az ellenfeleket vitairatokban igyekezett meggyőzni.


A Világ c. munkájában többször hangoztatta, hogy elgondolásai lehetnek helyesek vagy helytelenek: „Hisz csak utóbb válik el: Kinek volt több igaza."
Az elgondolások, tettek történeti szempontú értékelésénél először a szándékot kell figyelembe vennünk. Másodszor a szándék, a cél megvalósításnak az adott korban lehetséges módjait. Harmadszor a tényleges cselekvést. Történelmi személyeknél példaképül a személyiség ezekhez való viszonya, a magatartása szolgálhat.


Széchenyi az Akadémia alapítására tett felajánlásával, a Hitellel, a Lánchíddal, az elnyomó osztrák abszolutizmust Európának leleplező Blick-kel magatartásformákat is adott: őszinte helyzetfeltárás – a javítás szándékával. A javítás lehetőségeinek megteremtésében felelősséggel részt is kell venni. Külpolitikai összefüggésekben látni és láttatni a hazai politikai helyzetet. A tények igazságával a nemzetközi politikát a megfelelő időpontban, megfelelő eszközökkel kell szembesíteni.
Ennek a magatartásának egyik alkati összetevőjét saját önjellemzésből idézzük:
(Levele Hertelendy Károlyhoz, 1847. ápr. 16. a balatoni gőzhajózás körüli nehézségekkel kapcsolatban) "…én, ki jó időben, mikor minden simán megy és nincs nehézség – igen középszerű teremtés vagyok, – de csak akkor magasodom, akkor válik legény belőlem, midőn borúra fordul az idő, és mind azt kiáltja: nem megy, nem lesz belőle semmi.”


Döblingben majd egy évtized multával a Blick írásakor átmenetileg ugyan ismét erőre kapott magatartásának ez a jellegzetes vonása, de már nem voltak sem testi, sem lelki erőtartalékai. Felemésztődtek az osztrák kormánnyal való utolsó, nagy küzdelmében. Az 1847-es kijelentő mondat – akkor válik legény belőlem, midőn borúra fordul az idő,- Döblingben már óhajjá erőtlenedett: a magyar haza felemelésére tett közös erőfeszítéseikre utalva az Akadémia jelszavával biztatta 1858-ban, egyik levelében feleségét és saját magát is. "Borúra derű! Bár mindenben így volna!”


Utolsó naplóbejegyzésében, 1860. ápr. 1- én már nincs óhaj, nincs bizakodás. Személyes sorsát eldöntötte. A biztatást nem a naplóban hagyta ránk.


Az itt jelenlévőknek csak körbe kell nézniük: az Akadémia intézménye, a Lánchíd, az Alagút, a Pestről kiinduló vasútvonalak, és maga Budapest. A két város nevét ő írta először egybe, s mint az ország leendő fővárosát kívánta építtetni, szépíttetni.
Ezek olyan vállalkozások, amelyek az országot nemcsak gazdaságilag, a társadalom vagy a művelődés terén vitték előre, hanem végső soron politikai pozícióban is.


A kortárs és politikai ellenfél Kossuth Lajos Széchenyi hatásának titkát abban látta, hogy „Gróf Széchenyit a kor szükségeinek hatalma alkalmas percben ragadta meg. Ő korának nyelvévé lőn, ő a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott.”
Halálakor egy felszólítással vigasztalta és bíztatta a gyászolókat Arany János:

„Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
Reménnyé váljon az emlékezet.”:


Az utókor reménnyé vált emlékezetét majd egy század múlva, 1956-ben így fogalmazta meg Illyés Gyula Széchenyi hídja c. versében: (Részletek)

„Egy mondandón, mit nem papírlapokra
bízott, ki észbe fogta
és létre hozta,
egy derék eszmén járok át naponta.

Napi örömöm ez a jó
Anyagba burkolt közölnivaló,

Ledönthették, amit ő megteremtett.
Akár a jó fa, tőből újraserkedt,
Egész lényemmel értek valamit,

Dehogy hal meg a gondolat!”













Nyomtatás
Hozzászólás beküldéséhez lépjen be felhasználónevével. Amennyiben még nem regisztrált felhasználó, itt regisztrálhat!

Bővebben kifejtené véleményét? Írását küldje el szerkesztőségünk e-mail címére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
További események »
Rovat legfrissebb hírei
  • Körmendy Kinga beszéde »
  • Mielőtt a gondolat valósággá válik, TILTAKOZOM! »
  • Nagy öröm nekem »
  • A Széchenyi-tisztelők eseménynaptára
     « 
     » 
    H K SZ CS P SZo V
    27 28 29 30 31 01 02
    03 04 05 06 07 08 09
    10 11 12 13 14 15 16
    17 18 19 20 21 22 23
    24 25 26 27 28 29 30