Széchenyi üzenete a mának

BÉKESSÉG és SZERETET Mindenkinek!

 Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Hölgyeim, Uraim!

Abban a pillanatban, amikor Csom elnök úr felkért a mai együttlétre Önökkel,  az jutott eszembe, hogy elhozom ide – ahol egy nagy elődünkre fogunk gondolni – a következő versrészletet, amely Garay János költeményéből, Az Árpádokból való:

„Mid van, mi még hazám! mi lelkesíthet?
Mi e kuszált jelenben egyesíthet?
Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket;
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövétneket.
S ha jelennek halványul sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára.”

És amikor megtudtam, hogy a Szalézi Rendházban leszünk együtt, akkor elhatároztam, a szép Garay versrészlet mellett a megrázó erejű és igazat szóló Reményik-vers, a „Templom és iskola” egy szakaszát is elhozom magammal:

„Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek,
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbeۥ biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát.”

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!
E kis bevezetés után mielőtt Széchenyi üzenetéhez hozzákezdenék, három dologra szeretném felhívni a figyelmüket:

Először is kérem, írják alá olvashatóan azt a könyvecskét, amit körbe adok, ez 23 éve kísér minden hasonló eseményen Brassótól Érsekújvárig, Szabadkától Tatrangig. Örülnék, ha végiglapozva később, olvasván a neveket felidézhetném ezt a szép napot.

Második kérésem Széchenyi István életművének hungarikummá nyilvánításával függ össze. Aki egyetért azzal, hogy életművét ezzé nyilvánítsa a Hungarikum Bizottság, kérem, írja alá a felállított kiállítás végén található ívet, vegyen magához az oda készített, e vonatkozású tájékoztatóból, és egyúttal vegyenek a mellette található, a Széchenyi Fórumot bemutató fénymásolatból is.

Harmadikként kérem, vegyenek a kiállításhoz csatolt, Széchenyi életművével kapcsolatos - Önöket a mai napra emlékeztető - fénymásolatokból. Ezek:

- a Barabás Miklós 1843-ban az első csónakházról, a "Csónakdáról" készült rajzának másolata,

- Széchenyi Naplójából vett kéziratos memorandum, amely az első hazai evezős eseményt rögzíti, amikor Széchenyi két angol barátjával Bécsből Pozsonyba evez 3 óra 52 perc alatt, és

- Széchenyi egy imája, amely lelkiségére jellemző.

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!

Vagy ahogy Széchenyi szólítaná Önöket: Kedves Honosim!
Engem egész életemben a megbecsülés és a szeretet vett körül és ez a mai napot, a meghívást is ezek jelének és ajándéknak érzem, hiszen én Óbudára haza is jöttem, 24 boldog évet éltem ebben a nagy múltú kerületben. E miatt egy kicsit zavarban is vagyok. Köszönöm a meghívást az Óbudai Széchenyi Körnek, és sok sikert kívánok tevékenységéhez.

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!
Amikor Széchenyi üzenetéről beszélünk, akkor, mielőtt az Ő üzenetére térnénk, akkor édesapjából, a múzeum alapítóból, a többek között királyi biztosi, a valóságos belső titkos tanácsosi, főispáni címeket, az Aranygyapjas Rendet elnyert személyiségből kell kiindulni, aki a II. József Magyarország elnémetesítésére kiadott rendeleteivel egyet nem értve lemondott magas hivataláról.

Belőle kell kiindulni, mert Széchenyi István az édesanyai neveléssel együtt az apától vett példákból lett közgondolkodású. Hogy milyen politikus, főispán, arisztokrata volt Széchényi Ferenc, azt életművéből tudjuk. De, hogy milyen ember volt az apa, azt a legjobban az a levél mutatja, amit 1817. május 16-án írt fiának, attól félvén, hogy talán többet nem láthatja a hosszú útra induló fiát.

Tisztelt Hölgyeim, Uraim! Kedves Barátaim!

Hát milyen ember lehet az, aki a következőt írja fiának:
„Legnevetségesebb az emberben a büszkeség származására és külsejére, mert ezekhez egyáltalán nem járult hozzá – de mindkettőt megbecstelenítheti és megváltoztathatja, ha az elsőt embertársaival… érezteti, az utóbbit pedig különböző dolgokkal, erőinek pajkos megfeszítésével gyengíti és satnyává teszi. ...Csak annyira becsüld tehát, kedves fiam, származásodat, hogy meg ne becstelenítsd. ...Nem kevésbé veszélyes zátony egy dicsőségszomjas, fiatal ember számára a gazdagság… Te, e tekintetben is milliónyi embertársad között megáldattál jóságos teremtőd által. A pénz csupán el van helyezve nálad, s nem a Te tulajdonod, mert nem azzal lépsz az ítélőszék elé, hanem csupán az elszámolás kötelezettségével. Ez indítson Téged a pénz megbecsülésére… Alattvalóid verejtéke ez, némely beteg és szükséget, éhséget és szomjúságot szenvedő munkás könnyei tapadnak e pénzen... Hogy ezeket felszárítsd, a pénz jelentékeny részének az összes szenvedők atyja nevében vissza kell kerülnie hozzájuk, ebből könnyen beláthatod, mennyire szükséges e szegénypénztárnak megfelelő állapota, rendje és a gondozó figyelme, hogy az alárendeltek hasznára váljék. Ha ők benned a tudományt, az igazságosságot, rendet, a kitartó szorgalmat és a jótékonyságot látják, akkor ők is becsületesen, szorgalmasan és igazságosan fognak szolgálni.”

És milyen szülő az, aki ezt is írja:
„...nagyobb gonddal ápold tested épségét is, hogy az méltó lakása legyen lelkednek s könnyebben cselekedhesd a jót.”

Ezek az idézetek arról tanúskodnak, hogy milyen biztos alapot nyújtott Széchenyi Istvánnak a szülei, az édesapa példája, nevelése. Ez a levél volt talizmánja a legnagyobb magyarnak. Akkor is nála volt, amikor a Lánchíd építése közben a 12. lánc leszakadt  és magával rántotta az épülő híd alatti pontonhídon állókat, Őt és két fiát is, akik akkor 9 és 11 évesek. A talizmán hatott, megmenekedtek.

Az apa közgondolkodású példája, a jónak, hasznosnak cselekedete a lehiggadt István életét végig kísérte, ahogy a sok-sok bizonyíték mutatja, az Akadémiától kezdve a „döblingi magányban” írt művekig bezárólag.

Ez a jóság, a cselekedni, a használni akarás hogyan is szerepel Naplójában (1832. június 26.):

„Dolgozom szorgalmasan, s dolgozom önérzettel, lenyesik szárnyaimat, lábaimon járok, levágják lábaimat, kezemen fogok járni, s ha ezeket is kiszakítanák, hason fogok mászni: Csak használhassak!”

Ki is ez a gróf, akit apja az előbbi hosszú idézet szerint nevelt, aki ilyen vállalást tart hitvallásának?

Persze, hogy így gondolkodik, hiszen családja úgy vélte, hogy pl. amikor az akkori szokásoknak megfelelően családonként egy férfit várnak el fegyverfogásra a háborúba, akkor Széchenyi Ferenc családjában mind a három fiú bevonult, tehát a haza szolgálatára, hazaszeretetre nevelték őket.

Ki ez az István gróf, aki már 18 évesen főhadnagy, hadipénztárt is rábízták? Két komoly haditettét említem most csak a sokszori sebesülés mellett, hiszen 1809. június 14-én – gondolják el, még nincs 18 éves! – csónakon, amit a franciák átlőttek, vakmerően hozzájárult a franciák által elszakított hadtestek egyesítéséhez, és 1813. október 16-án a lipcsei csatában a vonakodó svéd trónörököst is rávette határozott fellépésével, hogy csapataival csatlakozzon Blücher tábornok seregéhez, és ezzel sikerült a lipcsei csatát megnyerni. Ez neki köszönhető!

És ki ez az ember, akit Kossuth Lajos 1840. november 19-én a Pest megye gyűlésén legnagyobb magyarnak nevez, amelyet maga a következőképpen indokol (Felelet gróf Széchenyi Istvánnak Kossuth Lajostól):
„E honszeretet azonban gróf Széchenyinél henye sopánkodásban nem párolgott el. Ujjait a kornak üterére tevé és megértette lüktetéseit. És ezért, egyenesen ezért tartom én őt legnagyobb magyarnak; ... Gróf Széchenyit a kor szükségeinek hatalma alkalmas percben ragadta meg, Ő korának nyelvévé lőn; Ő a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott. És hatásának titka itt fekszik.”

De eddig, tehát 1840 novemberig, sok minden történik Vele, körülötte és általa.

Mert mit is mond nekünk az a gróf
- aki a Lovakrul című első művében a lótenyésztés nemzetgazdasági fontosságát írja meg és fő gondolata a haszonelv, ami a hazai elmaradottság felszámolását és a polgári átalakulást szolgálja,
- aki a Hitel-ben sorra veszi a mezőgazdaság és kereskedelem égető gondjait, összefoglalja, mit és hogyan kell tenni, ezekkel rámutat a kereskedői becsületre, a polgári erényekre, a művelődés fontosságára?

Érdemes tudni, mit írt a cenzor a Hitel bírálatakor:

„Én a munkát lehető figyelemmel olvastam el…és úgy találtam, hogy az én könyvbírálói tisztem szellemébe ütköznék egy ilyen közjóra czélzó munkát a nyilvánosságtól elvonni. Én tehát aláírtam…lényeges kihagyásaival és javításaival oly helyeknek, amelyekben a szerző a nemesség renyheségét és ellenszegülését nagyon is részletezett, egyes visszaéléseket szerfelett élesen támadott meg. Gróf Széchenyi az országban legjobb hírben áll, népszerű elvei, hazafisága végett, vagyonbeli viszonyai rendezettek, úgyszintén erkölcsi magaviselete ismeretes és közbecsülésben áll. Már most, ha egy ilyen ember a helyett, hogy minden régit jónak találjon és egyoldalúlag feldicsérjen, inkább nyíltan és tisztán kimutatja a nemesség nevetséges oldalait, önös nyakasságát…. A munka kezdetben bizonnyal feltűnést fog kelteni, s aztán lassanként jobb benyomást tenni, míg végre oly elmélkedésre fog alkalmat szolgáltatni, hogy miként lehetne a rendi kiváltságokat jogtörvényekkel, élénk kereskedéssel és általános műveltséggel összeegyeztetni, annak folytán egyletek és társulatok fognak keletkezni, melyek jó és hasznos dolgokat egyesült erővel létesítenek,…s ebből fog eredni az általános, kölcsönös bizalom, vagyis a Hitel.”

Tisztelt Emlékező Honfitársaim!

Tudnunk kell, hogy sokan a Hiteltől számítják a reformkor kezdetét, ebben a művében veszi a bátorságot a főnemes, gróf, hogy szembesíti a nemesi társadalmat – amelynek Ő is része! Miután felébresztette a társadalom politizáló részét és a megindult viták, valamint egy ellenirat (amit Dessewffy József gróf írt a „Hitel című munka taglalatja” címen) arra késztetik Széchenyit, hogy írja meg a Világ című könyvét, ami már rendszerezettebb, félreérthetetlen, a Hitel pontosításának mondható. Ebben Ő, a főnemes, bevezeti az érdekegyesítés koncepcióját; szerinte a jobbágy és földesúr érdekeit összhangba lehet hozni. Ő, a főnemes írja, hogy a népet és a nemességet nemzetté kell és lehet egyesíteni, csak a feudalizmus alapviszonyait kell megszüntetni.
A Világ-ban ostorozó szavait a felelőtlenséggel összefüggésben a következőképpen írja:
„Magát könnyen aláíró s aztán rendetlenül fizető nincs az egész civilizált világon annyi, mint Magyarországon!”

Széchenyi – tehát, akinek a reformkort megkezdő kilométerkövet, a Hitelt köszönhetjük – látva gondolatai ébresztő erejének hatását, e két műve, a Hitel és a Világ után rögtön hozzáfog 12 törvényjavaslathoz, amelyeket Stadium címmel akar megjelentetni. Ezt a magyar radikalizmus kézikönyvének nevezi el kortársa, Horváth Mihály püspök és történetíró, aki 1848-49-ben vallás- és közoktatási miniszteri tevékenysége miatt 18 évig emigrációban élt, csak 1867-ben tért vissza.
Hogy miért nevezte el a radikalizmus kézikönyvének? Mert ebben a szerző szembe helyezkedett a jogtudomány álláspontjával és a rendi magánjog évszázados alapintézményeinek felszámolását javasolta, ami – mondhatni – akkor nagyon szokatlan álláspont volt. Le is állíttatják a nyomtatást, kicsempészteti Lipcsébe, ott nyomtatják ki, és csempészik haza.

Ebben a művében írja: „nem a nép sokasága okozza egy vidék virágzását, hanem a nép minéműsége”, és figyelemre méltó a következő is: „Csak magunkban van a hiba, de egyszersmind magunkban a feltámadási erő... a nemzet nagysága, boldogsága csak magában a nemzetben rejtezik”.
Széchenyi Stadium című könyve azért is csodálatos, mert Ő, ismerve az ellenvéleményeket, előre válaszol azokra.

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!
Nem véletlen, hogy ezeket a műveket hangsúlyosan idéztem közénk, azért, hogy előkészítsem a szerzőnek azt a gondolatvilágát, amelyeket kiemelkedően fontosnak tartok. Ez a gondolatvilág az anyanyelv használata körül forog, együtt a nemzetiségi felfogással.

Ezt, a sokak szerint talán legfontosabb problémát Ő a Hunnia című munkájában
(amelyhez 1834-ben fog hozzá) járja körül, elmarasztalva a nemességet, szemére hányva a tudatlanságot, műveletlenséget, pazarló magatartást, a magyar nyelv háttérbe szorítását, hiszen az anyanyelv kiszorul az előszobák és a kunyhók falai közé.
Gondoljunk csak arra, hogy Ő már 1825. november 3-án (amikor, ráadásul már, másodszor szólal fel magyarul az Országgyűlésben) mondja: „...azért nemzeti nyelvemnek gyarapítására egy egész esztendei jövedelmemet ajánlom”, amikor a Magyar Tudós Társaság megalapítását veti fel. Erről Ő nagyon szűkszavúan és a háttér ismerete nélkül – kívül állók számára – érthetetlen bejegyzést tesz a Naplóba: „A kerületi ülésen beszéltem: minden honfitársamat ellenségemmé tettem.” A főrendek soraiban nem volt sikere felajánlásának, bár a kerületi ülés üdvözölte. Érdemes tudni, és Széchenyi személyiségét jól mutatja, hogy a felajánlással összefüggő idézetet se tőle, hanem egy abaúji követnek, Komáromy Istvánnak Kazinczyhoz írt leveléből ismerjük.

Érdemes a felajánlása után egy esztendővel a Naplójából idézni (1826. december 12.) „Nádasdy grófot tavaly nyáron gyújtogatónak nézték, és a felbőszült parasztok csaknem agyonverték. A parasztokat kérdőre vonták és azok ezt felelték: Bizony, mü (Sic!) nem tudtuk, hogy ki lehet, mert ki gondolhatta volna, hogy egy gróf Nádasdy – egy magyar Fő-Ispány – nem tud magyarul.
Vallombrosa nem tud spanyolul-képtelenség!
Bolingbroke nem tud angolul-olyan nincs.
Caraman nem tud franciául-rossz tréfa.
Nádasdy gróf nem tud magyarul: Ugyan, ez természetes!”

1827. augusztus 29-én írja: „Virulhat-é azonban a nyelv, anélkül, hogy a nép is ne viruljon? – A nyelv a népet magával ragadja.”

10 évvel később tehát, a Hunniában írottakkal ostoroz, de hozzá kell tennem, a reformkorban ez a három évig írott mű nem jelenik meg, csak 1860-ban adják ki 1858-as dátummal.

Ide tartozóan említem „A Magyar Academia körül” című beszédét, amit a Tudós Társaság 1842. november 27-i nagygyűlésén mondott el, és amelyben a nemzet legsürgősebb feladatának, nyelvének művelését tartotta, kéri a Tudós Társaságot nyelvünk fejlesztésére.


Tisztelt Hölgyeim, Uraim!
Honnan kapta ez a főnemes azt az erőt, energiát, és belső felhatalmazást, amivel az előbb már említetteket tárta a világ elé és, hogy ezeken kívül
- a Duna hajózás, Tisza szabályozás érdekében kifejtett erőfeszítéseket, a vaskapui munkálatok királyi biztosi feladatait végre tudta hajtani, és itt idézem Metternich véleményét: „Nagy része annak, ami közhasznú s gyakorlati eddig Magyarországban életbe lépett, többnyire Ön éleslátásának, tevékeny erélyének köszönhető és az is, mit királyi biztosi minőségében a Duna gőzhajózás érdekében létesített, a kormányra és az országra nézve egyaránt előnyös volt”,
és honnan veszi az erőt, tapasztalást
- a közlekedésügyi előterjesztéséhez, a vasúthálózat érdekében kifejtett tevékenységéhez,
- a Lánchíd gondolatának megszületésétől a felépítéséig önmagától elvárt lépésekhez,
- a selyemtermelés érdekében kifejtett személyes példamutatásával együtt járó erőfeszítéseihez, amelynek akkoriban a nemzeti ipar megteremtésében volt jelentős szerepe ,
- a következő bírálathoz: „bárki is, legyen neve aztán miniszter, vagy kolompos, ki márul holnapra erőntúli adózási súlyt... akar vetni a magyar nyakába... az vagy nem tudja mit cselekszik vagy szánt szándékkal támadja meg a nemzet vérét, minthogy a nemzeti tőkének csorbítása nem egyéb, mint a nemzet csontvelejének kipréselése” (Adó és két garas)

- utazásaihoz, amelynek során döbben rá hazája szomorú elmaradottságára és szomorúan így sóhajt fel külföldön utaztában: „Szegény kis hazám, mégis elég csúnyácska vagy. Igaz, hogy még nem ismerlek egészen, de majd megnézlek nemsokára, mert hűségesen szeretlek, dacára futó homokodnak és felfuvalkodott lakóidnak.” ,
- a színjátszás felkarolásához, amelyhez induló ösztönzést 1821-ben a kolozsvári Farkas utcai első állandó magyar kőszínház adhatott, és amelynek során írja motivációként: „Annyira tölte be szívemet legédesb vágyokkal bár lenne állandó Játékszín Magyarországon” és ezért a világ színházfejlődését is figyelemmel kíséri,
- Buda és Pest egyesítése, a város rendezése érdekében kifejtett erőfeszítéseire,
- hogy a testi nevelésről leírt gondolatai, megállapításai és a hazai testnevelésben, mai szóhasználattal, sportban való részvétele nyomán lehet róla mondani: Ő a testnevelés apostola, akinek köszönhetjük – csak kiragadva a sportok közül – az evezés szép sportját, az első csónakházat, amelynek Barabás Miklós által 1843-ban megörökített rajzának másolatát elhoztuk Önöknek ajándékba,
- és ki ez az ember, aki így figyelmeztet bennünket hírlapi cikkeiben: „Zsarnokaink a népszenvedélyekkel ügyesen kacérkodni tudó kortesvezérek”
- és ki ez a gróf, aki azt írja Naplójába: „Wesselényi Miklós közelebbi megismerésétől nagyon sokat nyertem. Vele örökké szoros és felbonthatatlan barátságban fogok élni” és aki Wesselényinek köszönheti a nemzeti érzés elmélyülését és akiről Wesselényi írja: „A hazaszeretet lángját én oltottam belé”. Wesselényi szerint Széchenyi ezt a gazdászat, a lótartás és a szépirodalom terén viszonozta,
- és ki ez a gróf, akinek hatására 1825-től 1848-ig sorra jönnek létre a kolozsvári Casino, a Vívóiskola, a Lovarda, a Tűzkármentesítő Egyesület, az Erdélyi Gazdasági Egyesület?

Sok költői kérdést tettem fel, tisztelt Hölgyeim, Uraim! Mégis azzal folytatom, mert engem is mindig foglalkoztatott, mi ad erőt ennek a vagyonnal rendelkező, főúri családba született embernek, hogy a magyar nemzet létéért aggódásában A Kelet Népe című munkájában az addigi reform lépések megóvása miatt határozottan lépjen fel az ellenzéki cikkek ellen?

Szerintem egy szóval válaszolható meg a legszebben és legegyszerűbben, most, hogy végignéztünk életének fontos évtizedein: A HAZASZERETET.

Ezt a mély, és a főúri családban elültetett hazaszeretetet és tenni akarást és képességet ismerte fel az ellenzék vezére, Kossuth Lajos akkor, amikor 1840. november 19-én a megyegyűlésen a következőket nyilatkozta: „nagyobb magyart nemzetem évkönyvében nem ismerek” és engedjék meg nekem, hogy újra együtt éljem át Önökkel a „Felelet gróf Széchenyi Istvánnak Kossuth Lajostól” erre vonatkozó minden szavát:
„E honszeretet azonban gróf Széchenyinél henye sopánkodásban nem párolgott el. Ujjait a kornak üterére tevé és megértette lüktetéseit. És ezért, egyenesen ezért tartom én Őt legnagyobb magyarnak. Gróf Széchenyit a kor szükségeinek hatalma alkalmas percben ragadta meg, Ő korának nyelvévé lőn, Ő a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott. És hatásának titka itt fekszik.”

És most, tisztelt Hölgyeim, Uraim, eljutottunk Széchenyi István életművének, aktivitásának csak érintőleges áttekintése nyomán, élete talán legbonyolultabb szakaszához, amit szintén csak éppen röviden érinthetek. Az előbb idéztem Kossuth Lajost, az ellenzék vezérét, aki ezzel a jelzővel illette Széchenyi Istvánt: a legnagyobb magyar. Milyen szép és méltó!

Széchenyinek az ellenzékről az volt a véleménye, hogy „a gyúlékony matériát tűzbe viszik és nem kevesebbet kockáztatnak, mint hogy „Magyarország tökéletes felbomlása felé halad.”  (Napló, 1848. március 15.) És ugyanez a Széchenyi István 1848. március 15-én karöltve haladt Bécsbe a független minisztériumot követelő feliratot vinni. Folytatom az előbbi idézetet: „Mit lehet tenni? Kossuthot és Batthyányt támogatni kell. El kell némulnia minden gyűlöletnek, ellenszenvnek, egyéni ambitionak.”

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!
Ez az a magatartás, ami szerintem Széchenyi lelki erősségére a legjobban rámutat, képes volt szembe nézni önmagával. Ezt tartom én államférfiúi magatartásnak.

Tisztelt Emlékező Honfitársaim!
Egy ilyen ünnepi megemlékezésen csak érinteni tudjuk az életművet, de érintéséből is erőt kaphatunk.

Adósai vagyunk Széchenyi Istvánnak. Adósai, mert nem ismerjük Őt eléggé, bár voltak évek a közelmúltban is, amikor bátran fordultak Hozzá, annyira bátran, hogy még egy tervet is elneveztek Róla és az országot járva, sokszor szembe találjuk magunkat a Széchenyi-terv szép nyomaival. Az itt kísérő kiállítással a Széchenyi-terv-et is elhoztam közénk, hogy azok is láthassák, akik nem ismerik.

Az előbbi percekben azt is szerettem volna cáfolni, amit néha Széchenyi rovására mondanak, hogy talán túl loyalis volt, ennek ellentmond a cenzúra által leállított nyomtatása a Stadiumnak, és a Buda-pesti por és sár, a Hunnia elkobzása.

Az előbb azt mondtam, adósai vagyunk, mi, a haza Széchenyi Istvánnak. Ennek ellenére ezt a főurat, aki önzetlenül szolgálta hazáját, akit Metternich, és az ellenzék, és annak vezére, Kossuth Lajos is elismert, az utókor 2296 könyv, tanulmány megjelentetésével és 57 szépirodalmi művel tisztelte meg.

Adósságunkat művei, gondolatai, élete még jobb megismerésével, Naplója, levelei teljes lefordításával csökkenthetjük, csökkentheti a haza.

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!
Széchenyi életművének nem teljes és vázlatos áttekintése után néhány szó a leszármazottak közérdekű tevékenységéről. A legnagyobb magyar hatásának köszönhető két fia tevékenysége is, hiszen méltón képviselték a nagyapai, apai örökséget. Béla fia országgyűlési képviselőként, világutazóként volt a köz számára hasznot hajtó, Ödön fia többek között a tűzoltás terén nyújtott tevékenységével vált igencsak ismertté. Neki köszönhetjük a budavári Siklót, és az európai vízi utak érdekében kifejtett expedíciójáért (ami külön előadást érdemlő) francia becsületrendet kapott.

A leszármazottak közé illeszkedik az unokaöcs Széchényi Zsigmond utazó, vadász, vadászati szakíró életműve, amellyel, vadász és gyűjtő útjai eredményeivel járult hozzá őse, Széchényi Ferenc által alapított Nemzeti Múzeum gyűjteményének gyarapításához. Új és jó hír, hogy ez a páratlan vadászati gyűjtemény a hatvani Grassalkovich kastély helyreállítása után végső otthont kap ebben a kastélyban.

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!
Mi lehet az üzenete a hazáját szerető, közgondolkodású, bölcs, szorgalmas, alkotó szenvedéllyel megáldott, fáradhatatlan, állhatatos, hűséges és gyakorlatias Széchenyi Istvánnak, a legnagyobb magyarnak, akit Kemény Zsigmond a „leghívebb magyarnak”, Fáy András a „nagy változtatónak”, Beöthy Zsolt a „nemzet szellemi horizontja kitágítójának”, és Szerb Antal a „legérdekesebb magyarnak” nevezett?
Az a néhány perc, amit figyelműkkel nekem ajándékoztak, az Ő üzenetéről szólt, amit röviden így lehet megfogalmazni:

HASZNÁLNI, HASZNÁLNI, JÓT CSELEKEDNI!

Ezt szerintem legszebben az a Virág Benedek fogalmazta meg, akinek köszönhetjük költészetén túl az Aranybulla latinból magyarra fordítását is:

„Jó hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen.”

Ennek az idézetnek történetével szeretném meghálálni türelmüket, hiszen magát az idézetet is Széchenyinek köszönhetjük.

Kedves Honfitársaim!
Kezemben tartok egy könyvet, amelyet egy rendkívül érdekes angol – Széchenyi kortársa – John Bowring írt. Bowring szerteágazó gazdasági, diplomáciai, kereskedelmi érdekeltsége és feladata mellett az a különlegességgel is bírt, hogy rendkívüli módon érdeklődött a magyar nyelv és költészet iránt. Megtanult magyarul, és 1830-ban kiadta a Poetry of the Magyars (A Magyarok költészete) c. könyvet, majd 1866-ban Petőfi költészetéről is megjelentetett egy könyvet. Ez a két mű egybe kötve és kétnyelvű kiadásban 2006-ban megjelent Magyarországon, ezt mutattam fel Önöknek. Bowring minden magyartól – akivel találkozott – emlékkönyvébe beírást kért, így Széchenyitől is. Széchenyi, ahogy végiglapozta a könyvecskét, szomorúan látta: „csak latin szentenciákat tapasztalok e, magyarságnak szentelt emléktárában”. Már félre akarta dobni, amikor az utolsó oldalon rálelt erre a Virág Benedek által, magyarul írt idézetre. Széchenyinek annyira megtetszett e néhány szóba tömörített igazság, hogy ezt választotta „A Kelet Népe” című könyve „jelszavául”, ahogy Ő írta visszaemlékezve Bowringra.

Kedves Honfitársaim!
Ezekkel az elmúlt percekkel képzeletbeli Lánchidat szerettem volna kiépíteni Széchenyiek és Önök között, előttük tisztelegve, hogy ezen a képzeletbeli Lánchídon áthaladva igyekezzünk minél jobban megismerni Széchényi Ferenc, István és fiai életét, életművét, és jó példájukból kiindulva a mi szűkebb és tágabb környezetünkben jobb döntéseket hozni, segíteni a jobb döntések meghozatalát.
Annak érdekében, hogy minél több Széchenyi-tisztelővel tarthassunk kapcsolatot, működtetjük a Széchenyi Fórumot, egy elektronikus portálrendszert, amelyről ugyancsak a kiállítás dokumentumai között találhatják a részletes ismertetőt, kérem, vegyenek magukhoz abból is.

Kedves Türelmes Honfitársaim!
Már csak egy idézettel szeretnék búcsúzni Önöktől, 94 évet megélt, 1872-ben Nagyváradon született dédanyámtól – akit 1919-ben sodort a történelem vihara Budapestre – kaptam a következő figyelmeztetést: „ Csak akkor szólj, ha az szebb, mint a csend.”
Remélem, ez a néhány perc megfelelt az Ő intelmének.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.