Széchenyi ismereti adatbázisok
Felhasználónév: Jelszó:
Regisztráció
2014-08-21 12:02

Gyakorlat a Hitel átírására

|


Széchenyi Hitel című művének eredeti előszava

 

A szöveg word dokumentumban letölthető innen is 


Nincs olly bölcs a’ világon, ki még igen sok hasznossal ne nevelhetné tudományit, mint viszont alig van olly tudatlan a’ földkerekén, kitül egyet ’s mást nem lehetne nagy haszonnal tanulni. Minden emberben van valami jó, mint virágokban méz, ’s így reméllhetem a’ Közönség engedőleg fogja ezen Értekezést fogadni.
Én azt szeretem hinni: minden jobb lelkü ember bizonyos vágyást hordoz szivében – ha bár sejtetlen is – magán, felebarátin ’s mindenen, a’ mi őtet környezi, szüntelen javítni. Ezen a’ tökéletesbhez ellentállhatatlan vonzódás legszebb tulajdona az emberi léleknek; ’s a’ mint halhatatlan része jobban ’s jobban fejledez, annál inkább nő ’ s erősödik az benne. “S e’ szünetlen vágyás következésében leend lassan lassan a’ vad Esquimaux emberré, az által emelkednek egész nemzetek előbb utóbb tökéletesb, virágzóbb, boldogabb létre,’s annak mindennapi előmenetelét gátolni akarni, éppen olly hasztalan munka, mint annak ugylétét tagadni, öncsalás.
Előbbre ’s magasabbra törekedik az ember, ez kétséget nem szenved, ’s mi azt minden tárgyban láthatjuk. Csak ujabb időkben is mennyire javult Hazánk némelly részeiben, teszem, a’ földmüvelés, mezei gazdaság? Lakásink hogy csinosodtak, városink melly szerfelett szebbültek? ’s a’ t. És ha nem történt is nevezetes, ’s még sok lábra nem állítatott, a’ mi említést érdemlene, nem halljuk e’ legalább szinte mindenki szájában a’ panaszt? Egynek az utak rosszak, másnak kereskedés, vizi csatornák, vas utak kellenének; ennek a’ szegények ’s koldusok nagy száma terhes; annak a’ nyelv nem eléggé halad, az olvasók mennyisége csekély; megint mások az éjjeli világositás hiját kárhoztatják városinkban, nem különben a’ trottoirok ’s fedélcsatornák nem létét; ismét mások a’ tömlöczöket ’s foglok tartását gondolják hibásoknak ’s több eféle.
Hogy minden időben volt, van ’s lesz is panasz, természetes; de igen különbözik a’ javítnikivánástul. Amaz magával, embertársival, kormánnyal, egy szóval mindennel való elégedetlenségbül foly, ’s többnyire alacsony haszonkeresés, vagy romlott sárepe nyavalája. Emez pedig embertársihoz, hazájához ’s a’ tökéleteshez vonzó szeretetbül ered és szebb lelkek sajátja.
Ezen szebb ’s jobb ösztön nálunk szembetünően nevekedik, ’s nagy szám készen áll, fáradsága ’s java egy részének áldozatjával, egyet ’s mást hazája vagy legalább vidéke virágzatára ’s gyarapodására előmozdítni, ’s felállítni. Soknak igen soknak czélja csak Egy – nemes és dicső, ’s nem egyéb, mint a’ közjó előmozditása; de annál különbözőbbek ’s többfélék azon módok, mellyeket mindenki a’ közczél elérése végett legfoganatosbaknak tart, ’s mellyekhez ragaszkodik. Mindegyik épitni akar, ’s mind ugyanazon egy épületen, de a’ talpkövet szinte mindegyik máskép ’s máshová akarja rakni, ’s mindegyik különb móddal fog az épitéshez. Sok az első emeleten kezdi, némelly annak kifestésével, ’s némelly szinte a’ háztetejével gondolja legjózanabbnak a’ munka kezdetét. Igazi talpkövet ritka rak.
“Bár csak szabad volna a’ Horvátországi Ludovica ut„ így szól egyik -“Volna biz inkább függő hid Pest és Buda között„ felel a’ másik. – “Mindenek előtt sétáló-helyeket készitsünk, ’s a’ Pesti Duna partjaira fákat ültessünk, mert azok növéséhez idő kell, és – – -„ – “Ez már mély okoskodás! állitsunk magyar Theatrumot inkább, az terjeszti a’ nemzetiséget ’s nem a fák!„ igy bölcselkednek mások. – “Csak külföldön ne laknának Mágnásink, költenék pénzeket jószágikon, ’s járnának csak Vármegye-gyülésinkre„ – “Hiszen az nem árt, csak az a’ külföldi ruha, kapcza és czipő, meg az a’, hogy is mondják csak Collier Grec ne csufítná magyar testeiket ’s képeiket„ igy szitálják az igazságot megínt mások – “Papiros – pénz öl bennünket, bár Körmöczi aranyunk volna ’s bányáink temérdek kincse Hazánkban maradna„ – “Nem ez barátom„ felel erre más “csak a só, a’ só ne volna olly drága„ – És számta lan több efélék! Csakhogy kiki saját gondolatját hiszi legmélyebb sarkalatkőnek, ’s leg és legelső lépésnek, mellynél Hazánk lehető előmenetelét kezdeni kellene.
Sokan pedig minden hátramaradásunkat a’ kormánynak tulajdonitják. – Az ’Appalto a’ ’Harminczad okozza képzeletekben nyomoruságunkat. Csak az ne volna, diszlenék akkor minden. Számosan, szomszédink – kikkel közös Urunk van – kárán akarják alapitni a’ magyar szerencsét; és szünet nélkül a’ vám és csak a’ vám körül fáritgatják eszeket. Mint a’ félszemü, ki mindég azon szomorkodik, hogy vak szemével nem lát, ’s nem örvend inkább a’ természet csudáin, mellyek megmaradt szeme kristáljában festekeznek. Vagy mint ama gazdák, kik szánakozó mosolygással hallják Young, Koppe, Thaer neveit; uj systemákrul, váltógazdaságokrul, szederfákrul ’s a’ t. pedig hallani sem akarnak, de magokat sokkal eszesebb ’s ugy nevezett ‘ practicusabb gazdáknak tartják, ha mind ezen esztelenségekkel nem bajlódnak, – ’s minden jobb Industria helyett jobbágyiktul, a’ mit bérben birnak, elszedik, azokat legjobb földeiktül megfosztván ujonan regulázzák, ’s őket lassan lassan erejekbül kiveszik, és aztán szinte hazafitlanságnak állítják, ha valaki a’ magyar adózó nép sorsát e’ részben irigylésre méltónak nem véli; az egész alkotmánynak felfordulását jövendelik pedig, ha a’ kormány az ő ugyancsak genialis gazdálkodási mód jokat gátolja, ’s a’ köznépnek pártját fogja. Igy gazdálkodik szomszédunk a’ Török is, ’s akárki mit mond, tagadni nem lehet, hogy ennél könnyebb, egyszerűbb ’s olcsóbb földmüvelési mód a’ világon nincs! Szóval: sokan csak mindég más kárán akarnak gyarapodni, vagy ott a’ hol lehetetlen, ’s nem olly módokhoz nyulni, mellyek által mind a’ két rész nyertes lehetne.
Némellyek szomoruan fütyörészik el a’ Mohácsi veszedelem nótáját, ’s azt hiszik,ott van koporsója minden Scytha fénynek. ’s tán ugy van, ámbár én nem hiszem – de az okos ember nem néz annyira háta mögé, mint inkább maga elibe ’s elveszett kincse siratása helyett inkább azt tekinti ’s visgálja, ‘ mit menthetett meg, ’s avval béelégedni ’s lassankint többet szerezni iparkodik.
Igen sokan pedig a’ jó régi időt siratják, a’ jelenrül egészen elfelejtkeznek ’s azért ezt bölcsen nem is használhatják. Már pedig, ha csak a’ régiség bája nem, egyéb bizonyosan semmi sem teheti előttünk kivánato sabbá Eldődink idejét saját éltünk napjainál. Másokat ezzel rá nem szedhetünk, mert fen hangon szól a’ historia; ’s az öncsalás esztelenség. Sok ember a’ régiségnek olly tisztelője, hogy egy faragatlan követ remeknek vél, ha tán valaha Cicero ült rajta, ’s nehány eldült vékony oszlopot, mivel sok századi, inkább csudál, mint p. o. a’ Londoni Waterloo kőhidat, vagy a’ Simploni utat, mert ezek csak nehány esztendeiek. De ezen gyengeség is a’ tökéleteshez való vonzódásbul ered. Nehány országban a’ régikor idejében annyi ment végbe, a’ mi nagyság czímerét viseli, annyi az emberiség diszére méltó, hogy semmi se természetesb, mintha annyi csuda tünemény ‘ a’ felhőkbe könnyen emelkedhetőnek itélőerejét ugy elragadja, hogy ő még a’ régi rozsdát is az uj fénynél nagyobbra becsűlje. A’ mi hazánkban illy nagyság, mellyet siratni lehetne, még nem volt. ’s hála az egeknek hogy nem volt! mert így még lehet! ’s örvendjünk, hogy régebben nem éltünk, ’s még előttünk napjaink! – Hány embernyom forgott le, mióta Nemzetink Europába költözött? ’s növésünk és kifejlődésünk ellen mennyi akadály? ’s hány esztendeje csak, hogy a’ Török Budán dúlt? ’s melly kevés, hogy Gallia árja hazánkon? ‘ S így ha bajunk nem is olly felette nagy, ’s illy zavarban ’s illy rövid idő alatt előmenetelink körülményinkhez képest gigásiak is, ne gondoljuk azért, hogy Visegrád poraiban ’s régi Buda falai közt el van már temetve nemzeti diszünk, mert a’ Nagyságnak ezen előjelei csak egy szebb hajnal viradtára bátorithatnak; hanem legyünk bizonyosak, hogy igazi Felemelkedésünk ideje még hátra van.
*
Csak az a’ valóságos bölcs Hazafi, ki lehetőt kiván, ’s jol tudván, hogy az ember gyenge léte miatt se felette boldog, se határtalanul boldogtalan nem lehet, a’ középuton jár. Ő lélek-derülten él, szomoru unalom nem öli óráit, ’s a’ közjóért fáradozván, nem panaszkodik mindegyre hasztalan, hanem inkább felkeresi a’ hibákat, ’s azoknak kutfejeit nyomozza, kifejti ’s rajtok segit, ha lehet; ha nem lehet, nemesen tűri; – gyáva panasz szájábul nem hallatik. A’ hibákat pedig inkább magában keresi, mint másokban, mert magával parancsolhat, másokkal nem. Ha senki se tenné kötelességét, teszi ő, ugymint az igazi Hős maga megáll, ha a’ többi futásnak eredett is. ’S mennyi számos jót tehetni Hazánkban, csak hogy bonafide közhaszon legyen a’ czél, ’s ne fényüzés, hirkapkodás, dicséret szomja!
A’ sokasággal, tudva van, ugy boldogul az’ ember, ha mindenét dicséri ’s csudálja; ki igazat mond, hibáit felfedezi ’s dorgálja, az soha sem kedveltje, mert hiuságát sérti, ’s önfelsőbbségét érezteti. Elcsábitni könnyű, ’s ahoz csak hizelkedés kell, melly alig lehet olly durva ’s a’ valóval olly ellenkező, hogy még is sokan szivesen ne nyelnék el, ’s meg ne emésztenék. Ezen álpénz becse nagy a’ világon, és még akkor is kelendő, mikor nem justae ligae monetának tudatik azon franczia anekdota szerint, melly igy kezdődik ‘Je sais q’il me trompe, mais il m’amuse etc.’ Hány falusi lakos emelne minket egekbe, ha szállásokra azon elhatározott feltétellel mennénk, hogy általjában mindent, a’ mi övék vagy a’ mi magyar, dicsérni, ’s mindent, a’ mi másé,vagy külföldi, kivétel nélkül gyalázni akarnánk. ’S ellenben hány tartana minket elkorcsosodott Magyaroknak, ha tán egyet ’s mást a’ gazdaság ujabb folytatása módjárul, a’ legelő felosztásárul, nemesebb szőlőtőke ültetésérül, boraink jobb készitésérül, más nemzetek elsőségérül ’s illyesekrül szólanánk? Hány kárhoztatna, ha többek közt csak aféle puhaságunkrul, hogy még lóra se merünk ülni, vagy annyi tárgyakban szivreható tudatlanságunkrul, és még is olly igen fenjáró büszkeségünkrül tennénk emlitést?
De czélunk nem az, hogy számos ugy nevezett ‘jóakarókat ’s barátokat szerezzünk, kik egy nap egekbe emelni, más nap pedig sárral lennének hajlandók bennünket hajigálni, a’ mint t. i. hiuságoknak kedvezünk, vagy ellenezünk, ‘hanem hogy használjunk. ’s azért igazat fogunk mondani mindenkor és mindenütt, akár tessék, akár nem. Az igazi barátság szent kötelessége hizelkedéssel soha nem él; a’ meg nem romlott Magyar pedig az egyenes bátor szót becsülni tudja, ’s nem az elfajult ’s elromlott hazafiakat veszi például, hanem azokat, kik nem kevesbé hű jobbágyai Királyjoknak, mint Honjok valódi polgárjai. Nem azokat, kik azt vélik, hogy hazafiui tett, Urunk megbántása; sem azokat, kik azt kiáltják ‘hivatalban lévő nem is lehet jó Hazafi, ’s csak az igazi patriota, ki minden intézetet, minden rendelést kivétel nélkül rágalmaz – mint sokan azt tartják igazán Mester – szakácsnak, ki mindent rendkivül paprikáz, ’s csak azt ugyancsak Magyar embernek, ki azt szereti is.
Azokat se majmolja, kiket semmi szebb vonzódás nem köt anyaföldjökhez, ‘mint egyedül jövedelmeik pontos elvárása, ’s kik a’ helyett, hogy hazafiaik elősegitése végett kezet nyujtanának, azokat inkább gunyolják, és sokszor bárdolatlanságokért kaczagják, holott még az oktalan állat se ocsmányitja maga fajtáját, ’s még az undok szarka se mocskitja be tulajdon fészkét. De ugyancsak azokat sem oda haza az elválhatatlan pipával, kik minden előmenetelnek eleven gátjai here gyanánt csak henyélve híznak a’ Haza zsirján. A’ dolgos méh nem marad örökén kasában, ide ’s tova bolyong, ’s becses mézzel tér elvégre vissza.
A’ valódi Magyar vaktán senkit se követ, hanem a’ lehető legmagasb lépcsőig mind testi mind lelki tehetségeit ’s tulajdonit sajátsága szerint fejti ki; foglalatosságit ’s életét személységéhez ’s kürülállásihoz alkalmaztatja, maga köriben marad, és bármi csekély lenne is tisztje, annak tökéletes teljesitése ’s önbecse által ad díszt és fényt. Ki nem tudja, hogy sok féle ember kell a’ társaságban, sokféle hivatal u. m. egy erőmüvben sok szerszám, sok karika ’s a’ t.; de se az, se ez nem foroghat jó1, ha mindegyik része nem tökéletes; vagy ha a’ rugó a’ láncznak, ez pedig a’ tengelynek akarja játszani rolláját, vagy ha minden részek közt nem uralkodik legszorosb összeköttetés, legtökéletesebb egybehangzás. Tegye csak mindegyik maga kötelességét, ’s ne valamit egyebet; hanem azt ugyan emberül. Ne avassa magát politikába, kormányba helyén kivül; – mit is tud ehez midőn olly kevés bizonyos datumi vannak. Mi birtokosak a’ gazdaságot, kereskedést mozditsuk elő; fejtsük ki a’ tárgyat jobban ’s jobban; oktassuk, világositsuk fel egymást, álljunk sokan össze, mert mit tehet egy ember, Concentrice vigyük a’ dolgot, ’s ne Excentrice, mert eldarabolva Hazánk tágos mezein hány szép feltétel ’s jóakarat némul el ’s némult el már, melly egyesüléssel ’s egyetértéssel vajmi Szépet és Nagyot alkotna ’s alkotott volna! Tanácskozzunk, fáradjunk ’s cselekedjünk, ’s csak ne kivánjuk még azt is, hogy a’ kormány érettünk szántson, vessen ’s csüreinkbe takarítson is. Csak eszünkbe se jusson, hogy gátot fogunk találni előmenetelünkben, mert Uralkodónk se kiván egyebet köz ‘boldogságunknál, ’s ha némellyek közülünk nem részesek abban – Urunk tehet e arrul? – vagy mimagunk?
Már mind ezek után – érzem rajtam a’ sor, hogy vélekedésemet ‘ugyan mit kellene egyben ’s másban előmenetelünk végett eszközölni? – előadjam, mert hibát találni vajmi könnyü, ’s ahoz mindegyik tud, de jobbat előállitni – bizony nehéz, ’s abban szerencsés leszek e? nagy kérdés.
Most csak pénz, kereskedés ’s gazdaságbeli tárgyakat kivánok fejtegetni, ’s igy általányosan csak azokrul lesz szó. Ha tán egyebeket is bele kevernék – a’ mit tenni fogok e nem e? még magam se tudom, a’ mi azonban könnyen megeshetik – azért előre is engedelmet ’s bocsánatot kérek, mert nekem már az a’ szokásom, vagy hogy jobban mondjam – hibám.

 

***



Széchenyi Hitel című művének a Magyar Elektronikus Könyvtár szerint átírt előszava

 

A szöveg word dokumentumban letölthető innen is

 

Nincs oly bölcs a világon, ki még igen sok hasznossal ne nevelhetné tudományát, mint viszont: alig van oly tudatlan a föld kerekén, kitől egyet s mást nem lehetne nagy haszonnal tanulni. Minden emberben van valami jó, mint virágokban méz, s így remélhetem: a közönség engedőleg fogja ezen értekezést fogadni.
Én azt szeretem hinni:* minden jobb lelkű ember bizonyos vágyást hordoz szívében – habár sejtetlen is –: magán, felebarátin s mindenen, ami őt környezi, szüntelen javítni. Ezen a tökéletesbhez ellenállhatatlan vonzódás legszebb tulajdona az emberi léleknek; s amint halhatatlan része jobban s jobban fejledez, annál inkább nő s erősödik az benne. S e szünetlen vágyás következésében leend lassan-lassan a vad eszkimó emberré, az által emelkednek egész nemzetek előbb-utóbb legtökéletesb, virágzóbb, boldogabb létre, s annak mindennapi előmenetelét gátolni akarni éppen oly hasztalan munka, mint annak úgylétét tagadni öncsalás.
Előbbre s magasabbra törekedik az ember, ez kétséget nem szenved, s mi azt minden tárgyban láthatjuk. Csak újabb időkben is mennyire javult hazánk némely részeiben, teszem, a földművelés, mezei gazdaság? Lakásink hogy csinosodtak, városink mely szerfelett szebbültek sat.? És ha nem történt is nevezetes s még sok lábra nem állíttatott, ami említést érdemlene, nem halljuk-e legalább szinte mindenki szájában a panaszt? Egynek az utak rosszak, másnak kereskedés, vízi csatornák, vasutak kellenének; ennek a szegények s koldusok nagy száma terhes; annak a nyelv nem eléggé halad, az olvasók mennyisége csekély; megint mások az éjjeli világosítás híját kárhoztatják városinkban, nemkülönben a trottoirok s fedélcsatornák nem létét; ismét mások a tömlöcöket s foglyok tartását gondolják hibásoknak s több efféle.
Hogy minden időben volt, van s lesz is panasz, természetes; de igen különbözik a javítni kivánástúl. Amaz magával, embertársival, kormánnyal, egyszóval mindennel való elégedetlenségbűl foly, s többnyire alacsony haszonkeresés vagy romlott sárepe nyavalája. Emez pedig embertársihoz, hazájához s a tökéleteshez vonzó szeretetből ered, és szebb lelkek sajátja.
Ezen szebb s jobb ösztön nálunk szembetűnően nevekedik, s nagy szám készen áll – fáradsága s java egy részének áldozatával – egyet s mást hazája vagy legalább vidéke virágzatára s gyarapodására előmozdítni s felállítni. Soknak, igen soknak célja csak egy: nemes és dicső, s nem egyéb, mint a közjó előmozdítása; de annál különbözőbbek s többfélék azon módok, melyeket mindenki a közcél elérése végett legfoganatosbaknak tart s melyekhez ragaszkodik. Mindegyik építni akar s mind ugyanazon egy épületen, de a talpkövet szinte mindegyik másképp s máshová akarja rakni, s mindegyik különb móddal fog az építéshez. Sok az első emeleten kezdi, némely annak kifestésével, s némely szinte a ház tetejével gondolja legjózanabbnak a munka kezdetét. Igazi talpkövet ritka rak.
„Bárcsak szabad volna a horvátországi Ludovica-út”* – így szól egyik. – „Volna biz inkább függőhíd Pest és Buda között” felel a másik. – „Mindenekelőtt sétálóhelyeket készítsünk, s a pesti Duna partjaira fákat ültessünk, mert azok növéséhez idő kell, és …” – „Ez már mély okoskodás! Állítsunk magyar theatrumot inkább, az terjeszti a nemzetiséget s nem a fák!” – így bölcselkednek mások. – „Csak külföldön ne laknának mágnásink, költenék pénzeket jószágikon, s járnának csak vármegyegyűlésinkre.” – „Hiszen az nem árt, csak az a külföldi ruha, kapca és cipő, meg az a, hogy is mondják csak, collier grec ne csúfítná magyar testeiket s képeiket” – így szitálják az igazságot megint mások. – „Papirospénz öl bennünket, bár körmöci aranyunk volna, s bányáink temérdek kincse hazánkban maradna.” – „Nem ez, barátom – felel erre más –, csak a só, a só ne volna oly drága.”* – És számtalan több effélék! Csakhogy ki-ki saját gondolatját hiszi legmélyebb sarkalatkőnek s leg- és legelső lépésnek, melynél hazánk lehető előmenetelét kezdeni kellene.
Sokan pedig minden hátramaradásunkat a kormánynak tulajdonítják. – Az appalto, a harmincad okozza képzeletekben nyomorúságunkat. Csak az ne volna, díszlenék akkor minden. Számosan szomszédink – kikkel közös urunk van – kárán akarják alapítni a magyar szerencsét; és szünet nélkül a vám és csak a vám körül fárítgatják eszeket. Mint a félszemű, ki mindég azon szomorkodik, hogy vak szemével nem lát, s nem örvend inkább a természet csudáin, melyek megmaradt szeme kristályában festekeznek. Vagy mint ama gazdák, kik szánakozó mosolygással hallják Young, Koppe, Thaer neveit; új szisztémákrúl; váltógazdaságokrúl, szederfákrúl sat. pedig hallani sem akarnak, de magokat sokkal eszesebb s úgynevezett praktikusabb gazdáknak tartják, ha mindezen esztelenségekkel nem bajlódnak – s minden jobb industria helyett jobbágyiktúl, amit bérben bírnak, elszedik, azokat legjobb földeiktűl megfosztván újonnan regulázzák,* s őket lassan-lassan erejekbűl kiveszik, és aztán szinte hazafitlanságnak állítják, ha valaki a magyar adózó nép sorsát e részben irigylésre méltónak nem véli; az egész alkotmánynak felfordulását jövendelik pedig, ha a kormány az ő ugyancsak genialis gazdálkodási módjokat gátolja s a köznépnek pártját fogja. Így gazdálkodik szomszédunk, a török is, s akárki mit mond, tagadni nem lehet, hogy ennél könnyebb, egyszerűbb s olcsóbb földművelési mód a világon nincs! Szóval: sokan csak mindég más kárán akarnak gyarapodni, vagy ott, ahol lehetetlen, s nem oly módokhoz nyúlni, melyek által mind a két rész nyertes lehetne.
Némelyek szomorúan fütyörészik el a mohácsi veszedelem nótáját, s azt hiszik, ott van koporsója minden szkíta fénynek. S tán úgy van – ámbár én nem hiszem –, de az okos ember nem néz annyira háta mögé, mint inkább maga elibe, s elveszett kincse siratása helyett inkább azt tekinti s vizsgálja, mit menthetett meg, s avval béelégedni s lassankint, többet szerezni iparkodik.
Igen sokan pedig a jó régi időt siratják, a jelenrűl egészen elfelejtkeznek, s azért ezt bölcsen nem is használhatják. Márpedig, hacsak a régiség bája nem, egyéb bizonyosan semmi sem teheti előttünk kívánatosabbá eldődink idejét saját éltünk napjainál. Másokat ezzel rá nem szedhetünk, mert fennhangon szól a história; s az öncsalás esztelenség. Sok ember a régiségnek oly tisztelője, hogy egy faragatlan követ remeknek vél, ha tán valaha Cicero ült rajta, s nehány eldűlt vékony oszlopot, mivel sok századi, inkább csudál, mint p. o. a londoni Waterloo kőhidat vagy a simploni utat, mert ezek csak nehány esztendeiek. De ezen gyengeség is a tökéleteshez való vonzódásbúl ered. Nehány országban a régi kor idejében annyi ment végbe, ami nagyság címerét viseli, annyi az emberiség díszére méltó, hogy semmi se természetesb, mintha annyi csuda tünemény a felhőkbe könnyen emelkedhetőnek ítélőerejét úgy elragadja, hogy ő még a régi rozsdát is az új fénynél nagyobbra becsülje. A mi hazánkban ily nagyság, melyet siratni lehetne, még nem volt. S hála az egeknek, hogy nem volt! Mert így még lehet! S örvendjünk, hogy régebben nem éltünk, s még előttünk napjaink!
Hány embernyom forgott le, mióta nemzetünk Európába költözött? S növésünk és kifejlődésünk ellen mennyi akadály? S hány esztendeje csak, hogy a török Budán dúlt? S mely kevés, hogy Gallia árja* hazánkon? S így ha bajunk nem is oly felette nagy, s ily zavarban s ily rövid idő alatt előmenetelink körülményinkhez képest gigásziak is, ne gondoljuk azért, hogy Visegrád poraiban s régi Buda falai közt el van már temetve nemzeti díszünk, mert a nagyságnak ezen előjelei csak egy szebb hajnal virradtára bátoríthatnak; hanem legyünk bizonyosak, hogy igazi felemelkedésünk ideje még hátra van.
Csak az a valóságos bölcs hazafi, ki lehetőt kíván, s jól tudván, hogy az ember gyenge léte miatt se felette boldog, se határtalanul boldogtalan nem lehet, a középúton jár. Ő lélekderülten él, szomorú unalom nem öli óráit, s a közjóért fáradozván, nem panaszkodik mindegyre hasztalan, hanem inkább felkeresi a hibákat, s azoknak kútfejeit nyomozza, kifejti, s rajtok segít, ha lehet; ha nem lehet, nemesen tűri – gyáva panasz szájábúl nem hallatik. A hibákat pedig inkább magában keresi, mint másokban, mert magával parancsolhat, másokkal nem. Ha senki se tenné kötelességét, teszi ő, úgy mint az igazi hős maga megáll, ha a többi futásnak eredett is. S mennyi számos jót tehetni hazánkban, csak hogy bona fide közhaszon legyen a cél s ne fényűzés, hírkapkodás, dicséret szomja!
A sokasággal, tudva van, úgy boldogul az ember, ha mindenét dicséri s csudálja; ki igazat mond, hibáit felfedezi s dorgálja, az sohasem kedveltje, mert hiúságát sérti s önfelsőbbségét érezteti. Elcsábítni könnyű, s ahhoz csak hízelkedés kell, mely alig lehet oly durva s a valóval oly ellenkező, hogy mégis sokan szívesen ne nyelnék el s meg ne emésztenék. Ezen álpénz becse nagy a világon, és még akkor is kelendő, mikor nem justae ligae monetának* tudatik azon francia anekdota szerint, mely így kezdődik: Tudom, hogy megcsal, de szórakoztat. Hány falusi lakos emelne minket egekbe, ha szállásokra azon elhatározott feltétellel mennénk, hogy általjában mindent, ami övék vagy ami magyar, dicsérni, s mindent, ami másé vagy külföldi, kivétel nélkül gyalázni akarnánk. S ellenben hány tartana minket elkorcsosodott magyaroknak, ha tán egyet s mást a gazdaság újabb folytatása módjárúl, a legelő felosztásárúl, nemesebb szőlőtőke ültetésérül, boraink jobb készítésérűl, más nemzetek elsőségérül s ilyesekről szólanánk? Hány kárhoztatna, ha többek közt csak afféle puhaságunkrúl, hogy még lóra se merünk ülni, vagy annyi tárgyakban szívreható tudatlanságunkrúl és mégis oly igen fennjáró büszkeségünkről tennénk említést?
De célunk nem az, hogy számos úgynevezett jóakarókat s barátokat szerezzünk, kik egy nap egekbe emelni, másnap pedig sárral lennének hajlandók bennünket hajigálni, amint ti. hiúságoknak kedvezünk vagy ellenezünk, hanem hogy használjunk. S azért igazat fogunk mondani mindenkor és mindenütt, akár tessék, akár nem. Az igazi barátság szent kötelessége hízelkedéssel soha nem él; a meg nem romlott magyar pedig az egyenes bátor szót becsülni tudja, s nem az elfajult s elromlott hazafiakat veszi például, hanem azokat, kik nem kevésbé hű jobbágyai királyoknak, mint honjok valódi polgárjai. Nem azokat, kik azt vélik, hogy hazafiúi tett urunk megbántása;* sem azokat, kik azt kiáltják, hivatalban lévő nem is lehet jó hazafi, s csak az igazi patrióta, ki minden intézetet, minden rendelést kivétel nélkül rágalmaz – mint sokan azt tartják igazán mesterszakácsnak, ki mindent rendkívül paprikáz, s csak azt ugyancsak magyar embernek, ki azt szereti is.
Azokat se majmolja, kiket semmi szebb vonzódás nem köt anyaföldjökhez, mint egyedül jövedelmeik pontos elvárása, s kik ahelyett, hogy hazafiaik elősegítése végett kezet nyújtanának, azokat inkább gúnyolják, és sokszor bárdolatlanságokért kacagják, holott még az oktalan állat se ocsmányítja maga fajtáját, s még az undok szarka se mocskítja be tulajdon fészkét. De ugyancsak azokat sem odahaza az elválhatatlan pipával, kik minden előmenetelnek eleven gátjai, here gyanánt csak henyélve híznak a haza zsírján. A dolgos méh nem marad örökkén kasában, ide s tova bolyong, s becses mézzel tér elvégre vissza.
A valódi magyar vaktán senkit se követ, hanem a lehető legmagasb lépcsőig mind testi, mind lelki tehetségit s tulajdonit sajátsága szerint fejti ki; foglalatosságit s életét személységéhez s körülállásihoz alkalmaztatja, maga köriben marad, és bármi csekély lenne is tisztje, annak tökéletes teljesítése s önbecse által ad díszt és fényt. Ki nem tudja, hogy sokféle ember kell a társaságban, sokféle hivatal, ú. m. egy erőművben sok szerszám, sok karika sat.; de se az, se ez nem foroghat jól, ha mindegyik része nem tökéletes; vagy ha a rugó a láncnak, ez pedig a tengelynek akarja játszani rolláját, vagy ha minden részek közt nem uralkodik legszorosb összeköttetés, legtökéletesebb egybehangzás. Tegye csak mindegyik maga kötelességét s ne valamit egyebet; hanem azt ugyan emberül. Ne avassa magát politikába, kormányba helyén kívül – mit is tud ehhez, midőn oly kevés bizonyos datumi vannak. Mi, birtokosak a gazdaságot, kereskedést mozdítsuk elő; fejtsük ki a tárgyat jobban s jobban; oktassuk, világosítsuk fel egymást, álljunk sokan össze, mert mit tehet egy ember, concentrice vigyük a dolgot s ne excentrice, mert eldarabolva hazánk tágos mezein hány szép feltétel s jóakarat némul el s némult el már, mely egyesüléssel s egyetértéssel vajmi szépet és nagyot alkotna s alkotott volna! Tanácskozzunk, fáradjunk s cselekedjünk, s csak ne kívánjuk még azt is, hogy a kormány érettünk szántson, vessen s csűreinkbe takarítson is. Csak eszünkbe se jusson, hogy gátot fogunk találni előmenetelünkben, mert uralkodónk se kíván egyebet közboldogságunknál, s ha némelyek közülünk nem részesek abban, urunk tehet-e arrúl? – vagy mi magunk?
Már mindezek után – érzem, rajtam a sor, hogy vélekedésimet: ugyan mit kellene egyben s másban előmenetelünk végett eszközölni? – előadjam, mert hibát találni vajmi könnyű, s ahhoz mindegyik tud, de jobbat előállítni – bizony nehéz, s abban szerencsés leszek-e? – nagy kérdés.
Most csak pénz-, kereskedés- s gazdaságbeli tárgyakat kívánok fejtegetni, s így általányosan csak azokrúl lesz szó. Ha tán egyebeket is belekevernék – amit tenni fogok-e, nem-e? – még magam se tudom, ami azonban könnyen megeshetik – azért előre is engedelmet s bocsánatot kérek, mert nekem már az a szokásom vagy hogy jobban mondjam – hibám.

 

***

 

Ön hogyan írná át az előszót, hogy a mondanivalóját megőrizze, és a tartalma könnyen érthető legyen?

 

Megoldását küldje el erre az  email címre.

 

 

 

Nyomtatás
Hozzászólás beküldéséhez lépjen be felhasználónevével. Amennyiben még nem regisztrált felhasználó, itt regisztrálhat!

Bővebben kifejtené véleményét? Írását küldje el szerkesztőségünk e-mail címére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
További események »
Rovat legfrissebb hírei
  • Fordítsuk le a Hitelt magyarra! »
  • Letölthető hungarikum szórólap »
  • Szellemi örökség
    A Széchenyi-tisztelők eseménynaptára
     « 
     » 
    H K SZ CS P SZo V
    26 27 28 29 30 01 02
    03 04 05 06 07 08 09
    10 11 12 13 14 15 16
    17 18 19 20 21 22 23
    24 25 26 27 28 29 30
    31 01 02 03 04 05
    Gyakorlat a Hitel előszavának átírására
    Közöljük Széchenyi eredeti előszavát és a Magyar Elektronikus Könyvtár átírt előszavát a
    http://www.szechenyiforum.hu/10/index.php?n=5&tartalom_id=6600&area=552
    oldalon. Ön hogyan írná át az előszót, hogy a mondanivalóját megőrizze, és a tartalma könnyen érthető legyen? Megoldását küldje el a logod@logod.hu email címre.
    Az átírást beküldők Spira György: Széchenyiről című könyvét kapják ajándékba.
    A hungarikumokról
    2014. április 8-tól nyilvános és fokozatosan bővül a hungarikumok és a magyar értékek weboldala.
    Címe: www.hungarikum.hu