Nem volt provokáció 1956-ban

Tagja voltam az ELTE forradalmi bizottságának, a kar képviselője a Pécsi Tudományegyetemen. Szovjet katonai fogságba kerültem, majd rövidebb időt az ÁVO börtönében töltöttem.

Régóta ismerem Jobbágyi Gábor professzor urat, különösen Tóth Ilona mártír szigorló orvos emlékének ápolása miatt kerültünk közelebbi ismeretségbe. Az elmúlt években sokat tanultam munkássága révén, mély meggyőződésemet a kommunista hatalom vérszomjas brutalitásaiban tényekkel, alapos kutatómunkával erősítette meg.

1956 és a megtorlás című könyve kapcsán azonban kénytelen vagyok tollat ragadni. Írom ezt a cikket a könyv megjelenését követő hosszabb idő elteltével, mert nem akartam, hogy az első oldalak keltette felháborodásom érzelmi kitörései vezessék tollamat.

A szerző iránt érzett megbecsülésből és a higgadt, tényeket megismerő alapvető kötelességemből eredően csak a könyv teljes és figyelmes átolvasása után véleményezek. Már csak azért is, mert én is jogász vagyok.

A szerző elemzése két pilléren nyugszik. Egyrészt az 1956. októberi forradalom szovjet–magyar kommunista–KGB provokáció volt, alapvetően azért, hogy az 1947-es párizsi békeszerződés szerinti osztrák államszerződést követően legyen ok a szovjet csapatok további magyarországi megszállásának igazolására. (Kár, hogy a hivatkozott békeszerződés pontos szövegét nem idézi és megállapításait egyébként sem hitelesíti.)

Jobbágyi Gábor jogász, az 1956 és a megtorlás című könyv szerzője szerint Jurij Andropov budapesti szovjet nagykövet 1956. október 6. és 19. között több alkalommal találkozott a hadtest vezetőivel, és ellenőrizte, hogy az egységek készen állnak-e az Iránytű jelszó elhangzása után e hadműveletek beindítására. Október 19-én teljes harckészültségbe helyezték a Magyarországon lévő szovjet csapatokat. Snagovban papírra vetett emlékirataiban pedig Nagy Imre, a forradalom miniszterelnöke azt írta: „a Rákosi–Gerő-klikk tervszerűen készítette elő az októberi provokációt. Rákosi és Révai is borzasztó vérfürdővel fenyegetett„

Másrészt: „A provokáció nem érte el célját. A heroikus magyar forradalom…” győzelmet aratott. (Idézet a könyvből.)
A két állítás nem állja meg a helyét egymás mellett. Ha a forradalom tényleg provokáció eredménye volt, akkor hamis az az állítás, hogy nem érte el a célját. Ha tényleg provokáció volt, akkor – a szerző bármennyire is felmagasztalja résztvevőit, harcosait, áldozatait – célját elérte, hiszen a szovjet megszállás még 34 évig fennmaradt. Hiányolom, hogy a könyv nem foglalkozik a nyugati világ szerepével, sem a párizsi békeszerződés vonatkozásában, sem az elbukás elősegítésének passzív magatartásával.

A könyv leírásából, hivatkozásaiból csupán annyit tudok megállapítani, hogy a szovjet politika és hadvezetés felkészült az „emberarcú szocializmus” megteremtésére irányuló értelmiségi mozgalmak (Petőfi-kör, a Pozsgay vezette Népfront, Irodalmi Újság stb.) erősödésére, térnyerésére a civil társadalomban.

Az a tény, hogy a pártbizottságok üzemi dolgozóikat óvták a 23-i felvonulásban való részvételtől, igaz, de ugyanez játszódott le a Nagy Imre-temetés, az erdélyi falurombolás elleni tüntetés esetében is.
A csapatösszevonások is köztudottak. Személyes élményem, hogy november elsején az ELTE forradalmi bizottságának megbízásából Pécsre utaztam.

A nemzetőrség rendelkezésemre bocsátott egy Pobeda személygépkocsit sofőrrel. A dunaföldvári hídfőnél nagyszámú orosz páncélos- és gépi alakulatok között haladtunk, amelyek tüzet nyitottak felzászlózott autónkra, csak Isten különös kegye adott túlélést. Soha nem jutott eszembe, hogy a nemzetőrség provokációja volt a gépkocsi rendelkezésre bocsátása egy egyetemista likvidálására.

Az sem jutott eszembe – sem akkor, sem most –, hogy balek vagyok. Mindaz, amiben hittem akkor és ma, csupán egy aljas rendszer cselszövése. Soha sem éreztem, hogy semmi vagyok, hogy semmik vagyunk, csupán játékszerek.

Nem vagyok történész, nem foglalkoztam 1956 eseményeinek kutatásával. Azonban csaknem minden cikket, művet elolvastam, összevetettem saját személyes élményemmel, és bízom benne, hogy az átlagosnál tájékozottabb magyar értelmiségiként, keresztény, magyar világ- és történelemszemléletű jogászként életem legnagyobb ajándékának tekinthetem, hogy 1956 őszét 19 évesen, másodéves jogászként megélhettem.

Tagja voltam az ELTE forradalmi bizottságának, a kar képviselője a Pécsi Tudományegyetemen. Szovjet katonai fogságba kerültem, majd rövidebb időt az ÁVO börtönében töltöttem. Kizártak az egyetemről, és évekig fizikai munkás voltam. Az egyetemet késéssel ugyan, de befejeztem.
Első munkahelyemen komoly gondjaim voltak. Nem tartom magamat a „megtorlás áldozatának”. Minden hátrányom és egzisztenciális küzdelmem eltörpül 1956 mártír és hosszú börtönbüntetést elszenvedő hősei árnyékában.
Ne vedd el tőlünk, Gábor, ezt a nagyszerű élményét a magyar történelemnek, életünknek! Nem győztél meg, nem szolgáltál olyan bizonyítékokkal, melyek provokációs elméletedet alátámasztanák.

Maradjunk a bizonyítható tényeknél, hogy az októberi forradalmi események a magyar történelem aranybetűkkel írt lapjai, amelynek előzetes hónapjait olyan történések és népmozgalmak jellemezték, hogy a hazai és idegen hatalom méltán készült fel az esetleges megtorlásra politikailag és katonailag egyaránt.

Ünnepeljük büszkén, felemelt fejjel 1956 októberének 60. évfordulóját!

Rubovszky András