|
1973. szeptember 21-én átvágták az avató szalagot, a látogatók elözönlötték a múzeumot és elégedetten távoztak, azzal a szándékkal, hogy visszajönnek.
1973. szeptember 21-én átvágták az avató szalagot, a látogatók elözönlötték a múzeumot és elégedetten távoztak, azzal a szándékkal; visszajönnek, hogy elmélyedve járják végig a termeket, mert a látvány, a különleges tárgyak között felfedezhető volt Széchenyi szelleme, még akkor is, ha a látogató kevés Széchenyi-ismerettel rendelkezett.
De ráérzett a legnagyobb magyarra és elraktározott bizonyos dolgokat az agyában. Ezért volt nagy jelentősége a Széchenyi Múzeum létrehozásának.
Ez volt az ország második Széchenyi Múzeuma, mely valóban a múzeum szerepét – és nem csak egy gyűjtemény, egy-két szobában való bemutatása tölti be – de végig megy az életművön, melyet maga után hagyott.
Dr. Környei Attila a nyitásra elkészítette a Múzeumi vezetőt, részletezve az intézmény megszületését. Nem véletlen említem a múzeum megszületésének dátumát, mert két évre rá, 1975.október 27-én megalakult egy, a kornak megfelelő névvel ellátott „intézmény”. Kicsit fura teremtmény, de akkor nem lehetett más, és ez volt a Széchenyi István Szocialista Brigádok Egyesülete mintegy 2500 taggal.
1977-ben már nagy volt az igény, hogy az egyesület nyílttá váljon, és mások is tagként képviselhessék Széchenyi szellemét.
1982-ben, hosszú huzavona után bejegyezte a bíróság Széchenyi István Emlékmúzeum Baráti Köre címen az új intézményt.
1983-ban kértem felvételemet a Körbe. Környei Attila válasz levelében elküldte a jelentkezési lapot és a Kör alapszabályát.
Pár levélváltás után, baráti kapcsolatunk haláláig, részemről a mai napig tart.
Egy régi, előkerült emlékező írásom végét Jókai idézettel zártam: „Áldott legyen a láng, mely utamra rávilágított”.
És valóban, ma, ha Cenkre gondolok, Attilára és feleségére Ágira gondolok szeretettel, és gondolatban, ha a múzeumban járok, Széchenyi a kísérőm, és a Népfőiskolákon megismert „barátnőkre és barátokra” emlékezem szeretettel.
Ezen emléklap hivatalosan az ötven éves Széchenyi Múzeumról szól.
Nem hivatalosan, az 1975 utáni „béke” időről.
Abban az időben, ha Cenkre mentem – évente legalább egyszer – úgy fogadott Attila és Ági, mint egy családtagot, mint aki haza ment a múzeumba. Aztán lassan változott minden.
Szeretettel emlékezem arra az időre, amikor még nem volt okos telefon, mert akkor még emberinek találtam a világot. Közben megöregedtem, de megmaradt Széchenyi-szelleme és a barátok.
És kell ennél több? A lényeg a Hitelben, a Világban és a többi Széchenyi kötetben található. Meg abban a közösségben, ami akkor kialakult.
|