Olvasom a Széchenyi Alapítvány által létrehozott bizottság tájékoztatását Széchenyi szellemi hagyatékának a Magyar Értéktárba, illetve hungarikummá való besorolása ügyének állásáról és elszomorodom.
Nem értem, miért vannak nemzeti megemlékezéseinken, ünnepeinken oly kevesen, nem értem, miért nem kapott nagyobb támogatást a Széchenyi Emlékmúzeum, hogy önállóságát megtarthassa, és nem értem Széchenyi szellemi hagyatéka iránti közömbösséget sem.
Közlekedés, Akadémia, vízügy, lóversenyzés, mezőgazdaság, vasút és sok más tevékenység, mely valamilyen formában a nevéhez köthető. De említhetem a malomipart, kereskedelmet, borászatot, vagy a természetjárókat akár. Aki átúszta Európa minden nagyobb folyóját többször is, aki megmászta hegyeit, nem érdemelne egy nevéről elnevezett emléktúrát a szövetségüktől? Széchenyi sokat írt a szőlőtermesztésről a borkészítésről és a borkereskedelemről. A Magyar Borok Háza miért nem viseli a Széchenyi nevet? Széchenyi-terv, kártya, utalvány, ötezer forintos és kimerült a Széchenyi-ismeret? Ennyi elég is? A hungarikum cím támogatásához elégtelen volt a szélesebb nyilvánosság tájékoztatása. Talán lehetséges, de sok esetben a díszes meghívó kézbe adva sem hozta az elvárható eredményt. És jelen esetben nem az egyszerű, az átlagemberről van szó, hanem az „írástudókról”. A két háború között az írástudók árulásáról polemizáltak a gondolkozók, most a Széchenyi-ismerő értelmiség közömbösségét, vagy taktikázását lehetne elemezni. A megszólítottak több mint a fele nem tett eleget a fölkérésnek, pedig személyükben erősíthették volna a nemes ügyet. Elfelejtették, hogy felelősséggel tartoznak annak a közösségnek, melynek úgy vélik: részesei. Azt én is nehezen értettem meg, hogy miért kell javasolni a Széchenyi életművet a hungarikum cím elnyerésére, amikor is ez magától értetődő. Az adminisztrációnál fontosabb, hogy ne ázzon be a Nagycenki kastély. De ha javaslat kell, mert ez az előírás, akkor nem tagadhatom meg semmilyen címen az ajánló támogatást, mert az a szellemiség elutasítását jelentené részemről. Ezért a hallgatás nem más, mint elegánsnak gondolt kihátrálás az ügy mögül, az az elhatárolódás, melyre minden magyarázat csak mellébeszélés és elfogadhatatlan. És ezt az előző sorokban emlegetettekből vezetem le magamnak. Amikor a fenti eseménysorokról meditálok, kezdem megérteni Széchenyinek azon mondatait, amik felett eddig átsiklottam és kezdem felfedezni minden mondatában az örökkévaló Széchenyit. Zirc, 2014. január 1.
|