Széchenyi és a románok

A Szatmárnémeti Múzeum igazgatója Viorel Ciubotá a kiállítás megnyitóján külön is megemlítette milyen emlékek élnek családjában a Széchenyiekkel kapcsolatban.
Még nagyapjától hallotta, hogy „abban az időben” gyűjtést rendeztek a frissen alakult pesti múzeum javára, s ők olyan néprajzi tárgyakat adományoztak, amelyektől másképpen semmiképpen nem váltak volna meg. De emlékezete szerint abban a vegyes lakosságú faluban más románok is több értékes tárgyat felajánlottak. Ciubotának arról is tudomása volt, hogy településükről később többen is felkeresték a pesti múzeumot.

A kétnyelven feliratozott kiállítás azóta megjárta Nagykárolyt és Zilahot, s a tudatosan megjelenő vagy éppen betévedt románok általában ugyanolyan érdeklődéssel nézték végig a bemutatott fotókat és korabeli metszeteket, mint a szatmári múzeum igazgatója. Amihez a kétnyelvűség mellett az is hozzájárulhatott, hogy Széchenyi néhány ismertebb román kortársát is bemutattuk, elsősorban azokat, akikkel a gróf személyesen is találkozott és tárgyalt. Meg aztán a mind két nép történelméhez kapcsolódó Al-Duna is jelen volt. Meg Zsibó, Brassó, Törcsvár. Szóval volt közös emlék, hivatkozás.

Saguna, királyi biztosnak hívta!

Talán nem eléggé köztudott, hogy Széchenyi István II. Rákóczi Ferenccel együtt azon kevés magyar történelmi személyiségek közé tartozik, akiket a szomszéd népek, így a románok is elfogadnak és bizonyos mértékben tisztelnek, egyúttal elismerik, hogy az ő érdekükben is tettek valamit. Széchenyinél a rokonszenv mindenekelőtt abból táplálkozik, hogy toleránsabb és pragmatikusabb volt a kisebbségekkel, mint több nagy magyar kortársa, például Kossuth, akit, mint tudjuk, többször is figyelmeztetett: baj lesz abból, ha a horvátok, szlovákok, románok, szerbek nem kapják meg ugyanazon jogokat, mint a magyarok! S baj lett. Még mekkora! Ennek hatását ma is nyögi a nemzet, különösen a határon túli magyarok. A történelem-kutatóként tevékenykedő Ciubotá mesélte nekem, hogy Széchenyi nemzetiségi politikáját nemcsak olyan román személyiségek üdvözölték, mint Bálcescu, Goldis vagy Eftimiu Murgu, de a korabeli újságok cikkei révén románok ezrei megismerhették. Később olyan tekintélyes történészek méltatták Széchenyit mint Nicolae Iorga, aki magyar felesége hatására ismerte meg jobban életét és munkásságát.

George Baritiura különösen nagy hatással volt Széchenyi. Főművében, a Párti alese din istoria Transilvaniei-ben részletesen ismerteti a gróf életrajzát, szól külföldi utazásairól, s reformterveit felsorakoztatva külön kiemeli: olyan törvények megalkotását sürgette, amelyek az élet minden területén meghozhatják az egyenlőséget, sőt közboldogságot. Baritiu mindkét újságjában minduntalan felbukkan Széchenyi neve, nem egyszer terjedelmesebb szövegeket vesz át tőle. A Foiae pentru minte, inima si literatura például 1841 őszén szemelvényeket közöl „Széchenyi új politikai hitvallásából” ami először a Kelet népében jelent meg. A lábjegyzetben Baritiu külön hangsúlyozza: ”Ime, hogy beszél Magyarország legtöbbre becsült főúra!”. Szól a Kossuth-Széchenyi vitáról is, majd véleményét így összegezi: ”Házunk álmatlan éberséggel való őrzése mellett vessünk komoly pillantást a szomszédokra is. Lám, nagyon is megéri!”. Széchenyi halálakor hosszú cikkben emlékezik a Kárpát-medence géniuszára, a polgári demokrácia, a gazdasági haladás, s a népek egyenlőségének élharcosára. Életműve egészének maradandóságát hangsúlyozza.

Jeles kolozsvári történészünk, Benkő Samu hosszabb tanulmányt írt Széchenyi eszméinek és cselekedeteinek erdélyi fogadtatásáról, benne arról is, hogy a vezető román értelmiségiek miként viszonyultak a magyar reformmozgalom vezéregyéniségéhez. Sok olvasó számára érdekes és tanulságos lehet az, ahogyan Andrei Saguna értékelte Széchenyit.

”Talán semmi sem jelzi jobban Széchenyi erdélyi tekintélyének súlyát –írja Benkő -,mint az, hogy a nagyszebeni ortodox püspök, a balázsfalvi Román Nemzeti Komité társelnökévé választott Andrei Saguna többször is arra kéri Széchenyit: vállalja el az erdélyi királyi biztosságot! Ezért mielőbb siessen Erdélybe, már csak azért is, mert egy ember sem olyan népszerű Erdélyben, mint Széchenyi gróf!”. Az akkor már közlekedési miniszterként ténykedő Széchenyi a többszöri felkérésre ezt írja naplójába: ”Nos igen, ha megyek, Önnek kell vezetőmnek lennie!”. Majd két nap múlva: ”Hajlandó vagyok Erdélybe menni, de csak Sagunával!”

A bojárnék elbűvölték a grófot!

A többit már tudjuk: a közbejött események (a fegyveres harcok és a gróf betegsége) miatt Széchenyi sem akkor, sem később nem utazhatott már Erdélybe. Pedig nagy szükség lett volna itteni jelenlétére, ami talán önmagában is megállíthatta volna Avram Jankó szabadcsapatainak kegyetlenkedéseit. Alkalmasint számunkra is sokkal kedvezőbben alakulnak 1848-ban és 49-ben az erdélyi dolgok, ha a románság körében is oly népszerű Széchenyit Sagunával, Baritiuval, Goldissal, Eftimiu Murguval látják a románok és velük szól a megbékélés, az együttműködés fontosságról. Így maradunk a tanulsággal: ismét egy elszalasztott lehetőség!

A politikusként és közemberként is fölötte pragmatikus gróf többször is találkozott a kor román vezetőivel, elsősorban Havasalföld, még régiesebben Havaselve befolyásosabb bojárjaival. Mint életrajzából tudjuk, e találkozók okán egy kicsit még románul is (akkori szóhasználattal vlachul) megtanult. Először 1821 júliusában Brassóban tárgyalt néhány előkelőséggel, mint Ghica, Filipescu, Cantacuzino, Florescu. Erről naplójában ilyeneket olvashatunk: ”Mielőtt Brassóba jöttem, gyűlöltem minden bojárt, akik rabszolgáik vérét is kiszívják és kéjencek lesznek... Az illedelmes viselkedés, ahogyan fogadtak, rendkívül szerencsétlen helyzetük, és minden mértéken felül csinos asszonyaik azonban meglehetősen kibékítettek velük. A nők műveltsége bámulatba ejtett. Floreskoné volt szememben a királynő. Emlékezetemben szebb nő nem él. Bámulását az ember képtelen abbahagyni. Leginkább Caroline-ra emlékeztetett”.

Persze, a gróf nem bojárnékat csodálni ment Brassóba. Szerette volna a helyszínen tanulmányozni a Törcsvári-szorosban kialakult helyzetet. A törökök ugyanis ide, Magyarország közvetlen déli határára nyomták fel az Aklexandru Ipsilanti vezette havasalföldi felkelés részvevőit. ”Végül is a határunkon táboroztak le és a törökök által bekerítettek, miután egy román pap, úgyszólván vér a vérükből, elárulta őket. Szánalmas ellenállás után elfogattak és felkoncoltattak” - olvashatjuk a naplóban.

Később, pontosabban 1834 őszén, mint az Al-Duna szabályozásának királyi biztosa Bukarestbe is ellátogat, ahol tárgyalásokat folytat a fejedelemmel. Feljegyzéseiből többek között megtudjuk, hogy Havasalföld nap égette és az első élmények szerint ellenszenves ország, Bukarestben sok a por, a bojárok szeretik a fényűzést, az emberek kedvesek és általában vendégszeretők. Ghika fejedelem nem csak szívélyesen és előzékenyen fogadta ,de meghívta ebédre, ami igen finom volt és a színházba is páholyába ültette. A Varázsfuvolát látták, elég siralmas előadásban. ”A románok rabjai mindennemű gyengének (bűnnek),bort keveset isznak. A részegség náluk borzalom számba megy, mert félig még törökök. Csupa francia borokat isznak, hunniait nem.”

Az osztrák vessző és az orosz vasdorong

Mint mindenben, Széchenyi ezúttal is fölötte tárgyilagos, véleménye megegyezik több neves kortársáéval, köztük Szathmáry Papp Károlyéval, aki a román fejedelmek festője volt.
Összegezve elmondhatjuk: másoknál jobban odafigyelt a románok emancipációs törekvéseire, kíváncsi volt a véleményükre és kereste velük a kapcsolatot. Külön érdekelte annak kitapintása, hogy mennyire nyerhetnek az oroszok teret a Balkánon, ahonnan a törökök mindinkább kiszorulni látszottak. Nagyon féltette Magyarországot az oroszoktól, mert úgy vélte: az orosz vasdorong sokkal veszélyesebb, mint az osztrák vessző! Ennek okán is kereste tehát a kapcsolatot a román fejedelemségekkel. E kapcsolat révén is jóval pozitívabb a románok közt a megítélése és elfogadottsága.

Az már a mi gyengeségünk, hogy nem élünk ezzel a lehetőséggel. Sem az anyaország, sem pedig mi erdélyi magyarok. Nem tudok például arról, hogy az utóbbi évtizedekben lett volna egy magyar-román történelmi tanácskozás, ahol akár egyik téma Széchenyinek a románokhoz való viszonyulása lett volna. Azt meg különösen nem értem miért nincs, mikor lehetne, egyetlen köztéri szobra sem Erdélyben a legnagyobb magyarnak, mikor többször is járt nálunk. Nem annyira a tömb-magyar Székelyföldön hiányzik, ahol különben is elmaradt tervezett útja, hanem a vegyes Kolozsváron, Nagyváradon, Brassóban, Zsibón, Zilahon és persze Nagykárolyban vagy Szatmárnémetiben. Ám egyelőre nemhogy emléktáblára, netán szoborra, de utcanévre szem volt kezdeményezés a mieink részéről. Képzőművészeink sem verték le egymást Széchenyi-témájú ajánlataikkal, mintha számukra is fontosabb volna a múltba nézés és a nosztalgia, mint az állandóan előre tekintő, cselekvésre ösztönző Széchenyi! Minden bizonnyal értékítéleteinkkel van a baj, ha nálánál sokkal kisebb és jelentéktelenebb személyiségek jóval könnyebben megkapják nálunk a közmegbecsülést!