Az Országos Széchenyi Kör közgyűléséről

A hosszan tartó, többszöri vonatváltásos, összesen tizenöt órás utazás nyomán is megérte, hisz annyi mással együtt azt is megtudhattuk, hogy milyen ma a Kárpát-medencében a Széchenyi-kultusz és ismeret. Mert hát a kettő nem ugyanaz. De még mennyire nem! És itt mindjárt utalnék arra a Széchenyi-mondásra, hogy „A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi”. Mint ahogy a kultusz sem jelenti mindjárt azt, hogy kellően ismerjük és értjük Széchenyit, s az ő példája szerint cselekszünk.

Most éppen annak a tanúi vagyunk, hogy Erdélyben nincsen kultusza, pedig a mai válsághelyzetben nem is csak a közgazdászok találhatnak például a fő művében, a Hitelben sokféle támaszt és kitörési ötletet, Magyarországon pedig a kelleténél is nagyobb a kultusz, éppen ezért sok a felszínesség, a melléfogás és a butaság benne. Ezt az Országos Széchenyi Kör már két éve, a Szatmárnémetiben tartott közgyűlésén jelezte Budapest felé, kérve, hogy az úgynevezett Széchenyi-pihenőkártyán ne szerepeljen Széchenyi neve, mert rá éppen a pihenés volt legkevésbé jellemző, miként az általa kezdeményezett és létrehozott rendkívül sok, csaknem 250 ország és nemzetjelentőségű alkotás (az Akadémiától a Lánchídig, a Tisza-szabályozásától a balatoni és dunai gőzhajózás beindításáig) bizonyítja.

Most egy szentgróti közös állásfoglalásban arra kellett felhívjuk a regnáló pesti kormány figyelmét, hogy miközben az utak tele vannak különböző Széchenyi nevével és arcképével ékesített mindenféle reklámokkal, a személyéhez kapcsolódó emlékhelyek nagyon is leromlottak, olyannyira, hogy közülük éppen a legfontosabb, a nagycenki kastélymúzeum immár romos állapotba került, ráadásul az ilyen-olyan átszervezések miatt látogatókat se nagyon fogadhat, jóllehet a nyári hónapokban éppen azok mennek el oda szívesen és nagy számban, akik Széchenyi életéből és munkásságából legtöbb haszonnal tanulhatnak, a diákok.

A túlhajtott és felszínes kultuszt többen is kifogásolták. Szalai Csaba közgazdász-tanár, a szentgróti találkozó főszervezője elmondta, hogy Széchenyit olyanok is szajkózzák, akik semmit nem olvastak tőle és halvány gőzük nincs ki volt. Buday Miklós a Széchenyi Fórum.hu főszerkesztője az alacsony Széchenyi-ismeretet a szükségesnél jóval kevesebb ismereterjesztéssel magyarázta. Kevés a nagy reformerrel és korával kapcsolatos kiállítás, vetélkedő és a fiatalságnak szánt más játékos formájú rendezvény. De az is tény, tegyük hozzá, hogy a 48-as események és előzményei kapcsán is több szó esik Kossuth nemzetlelkesítő beszédeiről, mint Széchenyi ország és nemzetépítő tevékenységéről. Valahogy hozzá szoktunk, hogy a lelkesítő szó hatásosabb lehet, mint a kitartó és okos gyakorlati építőmunka, jóllehet tudva tudjuk, hogy nem így van. Mi, erdélyi magyarok is könnyebben lelkesedünk, ha azt daloljuk, hogy Kossuth Lajos azt üzente, mintha a Lánchíd történelmi jelentőségű építése, s az akadémia létesítése kerül szóba.

Széchenyi nem szívlelte az úgynevezett száj-magyarokat. Kitartó munkára, értelmes cselekvésre ösztönözte nemzetét. S valljuk be, nem túlságosan szeretjük, ha munkára, tettekre serkentenek bennünket, jobban örülünk, ha „dicső múltunkra” hivatkozva lelkesítenek és dicsérnek bennünket. Talán ezzel is magyarázható, hogy alacsony a Széchenyi-ismeret. Pedig, aki többet megtud a legnagyobb magyarról az hamar felismeri, hogy vonzóbb
és izgalmasabb magyar életpályát alig kínál történelmünk.