Üdvlelde

Talán manapság nem lepődünk meg, ha bizonyos emberek, akik társadalmunkra üdvös hatást gyakoroltak, díszsírhelyen nyugszanak. A Széchényi-család több nemzedéke is együtt pihen Nagycenken, de legtöbb honfitársunk porhüvelye köztemetőkben várja a feltámadást. Mi történjen a múlttal? Felejtsük el, vagy az összes ember kapjon márvány szarkofágot? Ezt taglalja Széchenyi Üdvlelde című könyve.

Az Üdveldét sosem nyomták újra korábban és régen internetes felületen sem volt elérhető. Amikor több mint tíz évvel ezelőtt célul tűztem ki, hogy a valaha megjelent összes Széchenyi István által írt könyvet beszerzem erre hamar rájöttem. Találtam eredeti példányt, de ára az akkori fizetésem legnagyobb részét felemésztette volna. Kevesen múlt, hogy feladjam a keresést, de végül megtudtam, létezik egy antikvárium, ahol a régi művek reprint kiadásával is foglalkoznak, így sikerült megrendelnem a könyvet. Címének oka rendkívül kíváncsivá tett: Nem értettem mit jelenthet az, hogy Üdvlelde. A Walhalla és Pantheon kifejezések közkeletűek de – mint írja Széchenyi – ő az Üdvleldét magyarosabbnak tartja. Témanyitóul megjegyzi, hogy bár sok reform munkája és gondolata látott napvilágot, de az elmúlással is muszáj foglalkoznia. Tudósok, művészek és filozófusok adtak át értékeket, gondolatokat, megfontolásra méltó javaslatokat vagy olyan elveket, melyek által jobb emberekké válhatunk. Vajon, elhunytuk után megfelelő tisztelettel bánunk tetemeikkel? Miként díjazatnánk életüket hitelesen, ha kallódni hagyjuk maradványaikat? Aki nem tiszteli a múltat, az a szebb jövőre méltatlan. Lehetetlen valakinek az életművét értékelni, ha holtában nem törődünk testükkel. Akkoriban előfordulhatott, hogy a gyilkos és áldozata akár egy temetőben egymás mellett feküdjenek. A megoldás – fejtegeti grófunk – az volna, ha létrehoznának egy külön nemzeti sírhelyet nagyjaink számára, kifejezve megbecsülésünket irántuk. Mindazok idekerülnének, akik tetteikkel Magyarország felemelkedését segítették elő. A nemzeti temető helyét Széchenyi István a Budai hegyekben képzelte el, megépítésének finanszírozására pedig egyfajta alapítvány létrehozását szerette volna elérni, melyben bárki adakozhatna és javasolhatna neveket. Könyvének második része a fiatalon elhunyt gróf Dessewffy Aurél egyes írásainak töredékeit tartalmazza. A Hunniához hasonlóan főként utazásról, nevelésről valamint magyar, latin és a német nyelvről oszt meg információkat, véleményeket. A rövid értekezés után az író visszaveszi a szót és tőle kissé szokatlan módon idéz fel emlékeket személyes hangnemben. Gróf Dessewffy Aurél édesapja annak idején a Hitel ellen írt Taglalat című munkával támadta a reformgondolatokat, amelyre Széchenyi István a Világgal válaszolt, de most megköveti Dessewffy Józsefet. Nem megbántani akarta, csak még ifjabb volt és hevesebb. Lezárásként előterjeszti, hogy kerüljenek ebbe a temetőbe Dessewffy Aurél csontjai. Mikor belőle is ki fog költözni az élet, talán lesznek olyanok, akik testét majd elhelyeznék oda, de neki van saját álláspontja. Itt az írás helyén csak pontozott vonalak láthatók. A gróf úgy döntött, végrendelete felbontásáig senki ismerje meg, mit gondol. Később kiderült, testamentumát többször módosította. Eredetileg két kérést jegyzett bele: Vigyék holttestét Angliába ajándékul egy boncolási társaságnak, mivel az angoloknak hálával tartozik, vagy ha kívánságát csak nehézségek árán tudnák megvalósítani: „... testem pedig tétessék nemzetiségünk kriptájába!” Másodszorra kicsit kijavította, kiegészítette végrendeletének ezen pontját. Szerette volna, ha teste magyar földön marad, de legyen a szíve kitépve, feje pedig levágva, így jusson a Walhallába. Utolsó módosításaként az Üdvleldében üresen hagyott rész kipontozott helyére ezek a szavak kerültek: „S ezt esedezem, tőlem ne tagadják meg, helyezzék hű élettársam, jobb felem, tiszteletreméltó feleségem tetemét hamvaim mellé.” A nagycenki Széchenyi mauzóleumban teljesült kérése. Nemzedékeink sora zarándokol ma is oda. Nyugodj békében a legnagyobb magyar, igaz hazánkfia!

Zilahi Zoltán