A KELET NÉPE

A Kelet népe több okból különleges mű: Azt hiszem, ez mondanivalójának tartalmán és mikéntjén ütközik ki leginkább. Mielőtt az első oldalt elolvastam volna, megtaláltam a nyitó idézetet Virág Benedektől: „Jó hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen”.

Gyakorlatias tényleírások helyett, amelyek elemzik az eddigi viszonyokat, most bevezetőként a múltra történő szubjektív visszatekintést láthatjuk: Rövid beszámolót megfigyeléseiről és az általa létrehozott intézményekről. Egy másik újítás a mű struktúrájában rejlik, ugyanis eltérő módon itt-ott mondanivalója kicsit szaggatott, azaz gondolatmenetekben, szakaszokban lett lejegyezve, ami fejezetekként is értelmezhető. Széchenyi István ifjúkora, és politikai pályájának kezdete – amiként beszámol róla – reményekkel töltötte el, szenvedéllyel, kéjérzettel, hogy a haza boldogulásának eszköze lehet. Később ráébredt, hogy valójában még a legjobb szándékú nemesek között is összevisszaság uralkodik a végrehajtás tekintetében.

Mindenki, szegénytől a gazdagig elismeri a változás szükségességét, de a cselekvés mikéntjeiben erősen eltérnek véleményeik. „S így lőn, hogy a legszebb várakozások közt ültük e folyó 1841 évi január hónap 2-kán, a kormánytul engedelmezett és sok jó hazafi buzgó óhajtásával kísért, de bennem – megvallom – nem csekély aggodalmakat gerjesztő Pesti Hírlap születési napját.” – fogalmaz. Mikor az előbb idézett sorok íródtak, Kossuth Lajos csaknem két éve politizált már, s úgy döntött: Újságot alapít. Széchenyi a Kelet Népét a kezdettől fogva vitairatnak szánta, hogy rámutasson az egykori ügyvéd téves eszméire. Deáknak egy 1841-ben írt levelében üzen, miszerint megtámadja a Pesti Hírlapot. Úgy érzi, a benne foglaltak túlmutatnak a gazdasági javaslatokon, általános tájékoztatáson, és mondanivalója sem túlontúl építő. Miért? A lapszerkesztő Kossuth olyan áldozatként tünteti fel magát, aki Magyarországért meghurcoltatott, tűrte a zsarnokok elnyomását, és mindazon rosszat, amelyet a nemeseknek köszönhet. Alapgondolata szerint a tehetősebb réteg a felelős a sok nyomorúságért, hiszen a földesurak nem gondolnak köznéppel, vagy ha ugyan eszükbe jut, közömbösen viselkednek.

Széchenyi István szerint ez hiba, mert az efféle általánosítás nem csak hogy helytelen, de veszélyes is. A Pesti Hírlap nem egyedül ebben a kérdésben hiteltelen, hanem cikkeinek igazságtartalma ugyanúgy megkérdőjelezhető. Kossuth szerint ki kell mondani az igazat, tekintet nélkül arra, kinek tetszik és kit bánt, azonban – jegyzi meg nagy reformátorunk – e tények gyakran eltúlzottak, születésük pedig kétes. Mint mondja, a szerkesztő híreinek egy része hallomás útján lát napvilágot: X tudomást szerzett róla és megosztotta Y-nal, Y elment Z-hez, Z pedig Kossuthnak referált. Példaként hozza fel azt az esetet, amikor egy utcán 280 beteg ember holtestét találják meg, a lap a hatás kedvéért 2800 áldozatról ír, mire tudomást szereznek erről határaink, ismét gyarapodik egy nullával, külföldön pedig közlik, hogy Magyarországon valamely városban 280 000 holttestet szedtek össze! Tipikus példa kegyes hazugságra, ami kezdetben csak tízszeresre növelte a számokat, de végül katasztrófába torkollt, több kárt, mint hasznot okozva. Szerzőnk azonban e tragédiát is kicsinek látja ahhoz képest, hogy mekkora bajt okoz Kossuth azzal, hogy a nép szívéhez szól, az esze helyett. Változások ésszel történő munkálkodással érhetők el, nem „szívnek andalgásival”. Van ennek helye, de politikán kívül. Amikor a szerkesztő szívhez szól, kizár minden racionalitást, és lépései valójában nem a haza szabadsága, hanem anarchiája felé vezetnek. Fennkölt, őszinte szavak, változást vágyó magyarok, csupán csak erő és ész nincs mögöttük.

Mit tesz Kossuth? Legjobb szándéka ellenére becsapja magát és követőit, hiszen tevékenysége lázadásba fog torkollni, mivel provokatív hangnemben akarva-akaratlanul uszít: Tegyünk az elnyomók ellen. Grófunk kissé szokatlan hangnemben jelenti ki, miszerint céljuk közös, de senki se gondolja, hogy útjuk valaha is közös lesz.

Felszólítja ellenfelét, hogy ha tudja, cáfolja meg, sőt, véleményét tárja a közönség elé. (Kossuth valóban válaszolt egy könyvvel, melynek címe: Felelet gróf Széchenyi Istvánnak. Lényegében cáfolja a vitairatban megjelent állításokat. Úgy gondolja, egykori példaképe hitetlen, nem lát perspektívát, noha a haza rég képes saját lábán állni.)

„Kifogytam az időből” - sóhajt fel a gróf a 294. oldalon. Mindaz, ami taglalásra került, bevezető, csonka leírás. Mivel viszont kitart az ész munkájának helyessége mellett, műve utolsó oldalain erre ad alternatívákat, a következőkben: Az alkotmány mindenkire legyen kiterjesztve, különös gond fordítassék Pest és Buda felzárkóztatására, ősiséget töröljék el, utak, hidak, csatornák és vasutak építessenek, nemzeti bank állítasson, de mindezek felett a fiatalok köznevelése fontos leginkább.Rengeteg tanult ifjú él hazánkban, akiknek azonban kevés gyakorlati tudásuk van, nem tudják a „mit” és „hogyant”.

Végezetül azt kéri, ne egymást okoljuk, főleg ne a kormányt, még akkor sem, ha joggal megtehetnénk, hanem tegyünk együtt nemzeti prosperitásunkért. Javasolja azt is, hozzanak létre Buda szabad ege alatt temetőt, Valhallát. Legyünk a Kelet Népe, s ennek elve szerint oknak népe. Utolsó mondata így hangzik: „Még mindenre van idő, s azért iparkodtam mielőbb lépni fel; de nem sokára többé nem lesz, mert mindennek bizonyos pillanata, mely ha lepergett, valamint örökre oda van erény s becsület, úgy oda van élet is és minden remény.”

Zilahi Zoltán