Gróf Széchenyi István életében sok támogatóra lelt. Mindazok, akik előmozdították munkásságát, jó ügyek mellett foglaltak állást. A közös cél fogott össze embereket, csoportokat majd végül a nemzetet. Következményként Magyarország felemelkedése elkezdődött. Ennek keretében született barátság is, amely kezdetben valóban igen bensőséges volt. Széchenyi, Wesselényi és Esterházy Mihály „erényszövetségéget” kötnek.
Wesselényi Miklós bárót leginkább úgy ismerik, mint az árvízi hajóst. Az 1838-as pesti árvíz során sokak életét mentette meg. Széchenyi István első ízben 1821. július 13-án említi Naplójában (mint Veselényi)-t. Ekkor járt Erdélybe ló vásárlás ürügyén. A Naplóban legközelebb ennek az évnek augusztusában találkozunk vele, ahol már mint barátot nevezi meg, mégpedig olyan barátnak hívja, akivel szavai szerint „... örökké szoros és felbonthatatlan” lesz kapcsolata. A fennmaradt levelek tanúsága szerint kezdetben valóban mély közösséget ápoltak egymással, hiszen a nagy nemzeti kérdésektől kezdve a „székelési gondokig” mindent megírtak egymásnak. Noha barátságukat a haza felemelésének vágya szülte, mégis a kölcsönös-, és az intim megértésük volt az egyik legfontosabb alap.
Wesselényi Miklós sokat tett azért, hogy a megfogalmazott gondolatok tettekké formálódjanak: Saját birtokán elengedte a robotot és a dézsma nagy részét. Parasztjait, jobbágyait felszabadította és saját költségén tanitatta őket a korszerű földművelésre és állattenyésztésre. Széchenyi mellé többször szegődött útitársául 1821-1822-ben Angliában és Franciaországban. Együtt járták a szebbnél szebb vidékeket, fedezték fel a kultúrákat, dolgoztak ki megoldási lehetőségeket, variációkat a hasznos dolgok hazaivá tételére. Lelki életükben szintén sok közös szál fedezhető fel: 1822-ben keresték fel a francia La Trappe kolostort, ahol megegyeztek, hogy míg ott vannak, magukévá teszik a szerzetesi regulát.
1825-ben összehívták az országgyűlést, ahol, mint érdeklődők voltak jelen. Mikor megalakult a Tudós Társaság, a bárót tiszteletbeli taggá avatták.
Azt hihetnénk, hogy az akkori kor távol állt a humortól és vidámabb programokat is csak adott kereteken belül meghatározott szigorú szabályrendszer szerint lehetett művelni. De kettejük barátságának fontos eleme volt a jókedv, jó kedély. Széchenyi István szeretett nevetni. Falk Miska szerint Döblingben sokszor úgy kacagott a bús arcú, sakkjáték alatt gyalogját elvesztő apródja miatt, hogy a könnye kicsordult. Wesselényiről egyszer azt írja, olyan gyomra van, mint egy struccnak, amely mindent meg tud emészteni, mikor Ő majdnem az összes ételtől rosszul érezte magát.
Politikai pályájuk a korai időkben azonosnak mondható: Részt vettek a Kaszinó megalapításában, Wesselényi javaslatot tett magyar színház létrehozatalára, felszólaltak a sérelmek miatt, alakítani akarták hazánk sorsát. Megjelenik a Balitéletekről című könyve. Hogyan távolodtak el mégis? Mi vezetett a szakításhoz? Nehéz objektív ítéletet hozni.
1832-ben a gróf már kedvezőtlen hangnemben ír barátjáról: Komédiásnak nevezi, akinek saját nagysága a legfontosabb. Neki küldött leveleiben igyekszik felébreszteni, de sajnos aggodalmait eloszlató válasz nem érkezik.
1835-ben perbe fogják Wesselényit hűtlenség vádjával, mivel az osztrák udvar háta mögött tesz intézkedéseket. A „nemzet első napszámosa” sikertelenül jár közbe érdekében. Kapcsolatuk egyre ingatagabbá válik, főleg mikor a báró ajánlja Kaszinó tagnak Kossuth Lajost. Széchenyi István személyesen Kossuth értésére adja, hogy nem kívánatos személy. Kossuth-tal ellentétben Széchenyi a békés reformok híve, ami egykori barátjának már egyáltalán nem tetszik. Különválnak útjaik, noha nem végleg. A Napló egyik bejegyzése szerint azonban Széchenyi végrendeletéből végképp kitörli Wesselényit.
A bárónak nehéz évei ezután jönnek. A zsibói reformer megbetegszik, ami miatt Sziléziába indul gyógykezelésre, ahol 1843-ig tartózkodik. Ekkor megjelenik a Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében című könyve, majd 1848-ig birtokán él. Betegen és vakon tengeti napjait, de még tesz egy jelentős lépést: Mint alispán elősegíti a kolozsvári országgyűlésen Magyarország és Erdély unióját. 1850-ben hal meg Pesten tüdőgyulladásban. A legnagyobb magyar ekkor már Döblingben gyászolj. Közös sorsuk, sikereik és eltávolodásuk mindkét ember egyéni értékítéleteit mutatta meg, melyek nagyban hozzájárultak Magyarország mai képének kialakításához.
Zilahi Zoltán
|